A demokratikus ellenzék

A demokratikus ellenzék nem politikai mozgalomként indult, hanem a hatvanas évek tiltakozó világnemzedékének hazai változataként, művészeti, tudományos és szabadgondolkodói szubkultúraként született. Igaz, már ekkor is a politikaerkölcsi tiltakozás volt a közös nevezője. Nyilvános és magánvéleményünk kettéválása, a félelem kultúrája, az ideológiai képmutatás, a manipuláció, a tekintélyelv: mindez együtt volt és maradt a demokratikus ellenzék nemzedékének első és végső ellenfele.

A konfliktus programozva volt, mivel a legpuhább kommunizmus, így a kádári rendszer is politikai és rendőri kérdésként kezelt minden nonkonformizmust. Ez a generáció a szocializmus első „bennszülött” nemzedéke volt, s kamaszkorát már a kádári konszolidációban élte. A rendszert inkább hazugságként, mint terrorként élte meg. Épp ezért számos olyan tagja akadt, aki nem félt továbbhaladni az öntökéletesítés kalandjában az első összeütközések után sem. A kádárizmus paradoxona, hogy a kor enyhébb levegője tette lehetővé az új ellenzék ébredését, majd mind politikaibb és stratégikusabb lázadását a szabadság hiánya ellen.