A csernobili tragédia és a tájékoztatáspolitika csődje

A ma­gyar po­li­ti­ka két ma­lom közt őr­lő­dött: a szov­je­tek­től nem kap­tunk ér­de­mi tá­jé­koz­ta­tást, amit ad­tak, azt is kés­ve és koz­me­ti­káz­va ad­ták. Emiatt Ma­gyaror­szá­got fel­ké­szü­let­le­nül ér­te a ha­zánk fölé érő su­gár­fel­hő. Ám a baleset szov­jet „ke­ze­lé­sé­hez” ha­son­ló­an a ma­gyar hi­va­ta­los köz­lé­sek is igye­kez­tek min­den esz­köz­zel tompí­ta­ni a ka­taszt­ró­fa ha­tá­sait. A Nyu­gat vi­szont a leg­tel­je­sebb nyílt­sá­got vár­ta tő­lünk, pon­tos ada­to­kat, még­hoz­zá gyor­san. Így for­dul­ha­tott elő, hogy míg a nyu­ga­ti kor­má­nyo­kat na­pi szin­ten, rész­le­te­sen in­for­mál­ták a ha­zánk­ban mért su­gár­zá­si vi­szo­nyok­ról, ad­dig a ma­gyar né­pet eb­ből ki­hagy­ták. Ke­le­ten és Nyu­ga­ton vi­szont egyaránt jó pon­to­kat sze­rez­tünk. Ez volt a sa­já­tos ma­gyar út lé­nye­ge.