A bujdosó Rákóczi

II. Rákóczi Ferenc a szövetségkeresés tekintetében rendkívüli rugalmasságot tanúsított, amire jellemző, hogy vallásos meggyőződése ellenére kész volt a Porta támogatását is elfogadni, és a szultán hívására Törökországba menni. Ekkor sem a meggondolatlanság vezette, hanem egy valóságos érdekfelfogás a kor politikai gondolkodásának keretei között.

Hogy mennyire kerülte a kalandot, arra jellemző, hogy Törökországba érkeztével is csak a Portával való szerződés megkötése és önálló, általa vezetett had felállítása után lett volna hajlandó harcba indulni, s elítélte tábornokait, akik török vagy tatár csapatok segítségével próbáltak szerencsét. A törökkel úgy akart szövetkezni, hogy számított Spanyolország követlen és Franciaország közvetett támogatására, tehát egy „keresztény államokat” is magába foglaló szövetségi rendszer keretében.

Mint sok francia kortársa, ő sem helyeselte a régens által kezdeményezett „renversement des alliances”-t – a szövetségi váltást –, ami nemcsak Angliához vagy Hollandiához, de a Bécshez való közlekedést is jelentette.

Tervei elsősorban e fordulat miatt buktak meg, s nem azért, mert helytelenül ítélte meg a hatalmak hosszú távú érdekeit.

Franciaország a 17. század végén elvesztette hegemón szerepét a kontinensen, de éppen ezért érdekelt volt az erőegyensúly fenntartásában, s ehhez keleti szövetségesekre is szüksége volt. Rákóczi ezt ismerte fel, amikor az orosz–francia szövetség