Ingyenesen olvasható
1951. május 21-től 1951. július 18-ig, mintegy ötezer Budapestről kitelepített család, legalább 12–14 ezer ember érkezett az ország keleti részébe. A fővárosból kitelepítettek közül legtöbben Békésbe kerültek, összesen 1236 család. A megyében 13 településre érkeztek a kitelepített családok. A legtöbben Mezőberénybe kerültek, a további érintett települések Dévaványa, Csanádapáca, Csorvás, Gerendás, Füzesgyarmat, Hunya, Kamut, Kondoros, Körösladány, Okány, Pusztaföldvár és Zsadány voltak. A rendelkezések szerint nem lehetett betelepíteni senkit szövetkezeti községekbe és városokba, valamint az Iparfejlesztési Igazgatóság üzemeinek telephelyére, mivel az utóbbiak lényegében hadiipari üzemek voltak.
A kitelepítéssel a hatalomnak több célja is volt. Egyrészt az új pártelit lakáshoz jutását kívánták megoldani a budapesti felső középosztály eltávolításával megüresedő ingatlanokkal, másrészt az akcióval két osztályellenségnek minősített társadalmi csoportra akartak lesújtani. Ugyanakkor a fővárosban koncentrálódó előző társadalmi és gazdasági elit mellett a falusi társadalom meghatározó eleme a jómódú parasztság is célponttá vált.
A korábban már különböző csapásokat szenvedett felső középosztályt a kényszerkilakoltatással megfosztották vagyonuktól és széttépték azt a kapcsolati hálót is, amely még az ötvenes években is összekötötte e társadalmi réteg tagjait. Békés megyében is a befogadó családok jó részt a kuláknak minősített, osztályellenségnek bélyegzettek közül kerültek ki.
Korabeli viszonyok Békés megyében
A török kiűzése után Békés megye legnagyobb részét Harruckern János György kapta meg 1720-ban, aki a szabad vallásgyakorlás fejében szlovák és német jobbágyokat telepített birtokaira. A kiegyezés után a gazdák a parcellázások során több helyen megvették az uradalmi földeket, így a paraszti birtokok aránya jelentőssé vált, ezzel létrejött egy gazdalelitnek nevezhető birtokos paraszti réteg, amely mezőgazdasági szakértelménél és közéleti szerepénél fogva jelentős szerepet játszott a megye településeinek életében. Ez a birtokos parasztság vált 1948-tól a kuláküldözés fő elszenvedőjévé. A gazdák megtörésének egyik eszköze az adóterhek növelése volt. 1948 júniusától bevezették a mezőgazdasági fejlesztési járulékot, amit kulákadónak is neveztek. 1949-től 25 kataszteri hold, illetve 350 aranykorona érték fölötti birtokok után kellett ezt az adófajtát fizetni. Aki ezt az adót 1949-ben fizette kuláknak számított később is, a kuláklistára került. Az úgynevezett kulákhatárt is ebben az értékben állapították meg, azonban bevezették a felszorzást, ami azt jelentette, hogy a kertet és a szőlőt háromszoros, később négy- illetve ötszörös területként számították. A földek tagosítása is jórészt a kulákok ellen irányult.
A kuláknak minősített gazdák hiába szabadultak a földtől, vagy csökkent a földterületük a kulákhatár alá, mivel az előbbiek mellett kuláknak számított az is, akinek cséplőgépe, vagy korábban malma, kocsmája volt, illetve béreseket tartott. Például a kuláklisták felülvizsgálatakor 1953-ban Mezőberényben 270-en szerepeltek a kuláklistán, 1948-ban a listán szereplők 92 százalékának a birtoka haladta meg a kulákhatárt, 1953-ban a lista keletkezésekor ez az arány 8 százalék volt. Tehát a gazdák zöme addigra elveszítette birtokai jó részét, vagy teljesen földnélkülivé vált. A kuláklista összeállításakor már nem az aktuális gazdasági helyzetet vették figyelembe, hanem az osztályhelyzetet, például aki 1948 előtt bérest foglalkoztatott, kizsákmányolónak számított. Mezőberénynél maradva, a községi tanács irataiban található befogadó személyek listáján 257 név szerepel. Ebben a névsorban a „K” azaz a kulák jelölés viszont csak mintegy harmaduknál jelenik meg. Ha azonban összehasonlítjuk a befogadók névsorát az 1953-ban keletkezett kuláklistával, azt látjuk, hogy a két névjegyzéken nagyjából ugyanazok szerepelnek. Ebből is látszik, hogy a befogadók túlnyomó része a kuláknak minősítettek közül került ki.
A kitelepítettek fogadtatása
A kitelepítési véghatározatot a budapesti családok előző nap hajnalban kapták, így mindössze 24 órájuk maradt összecsomagolni. A családfő 500 kg, a családtagok fejenként 250 kg holmit vihettek magukkal. A családokat általában a Magdolnavárosi (Angyalföldi) pályaudvarról indították útnak vonaton Kelet-Magyarország felé. Az ingóságok elszállítása tehervagonokban, az embereké személykocsikban történt. Amikorra a kitelepítettek megérkeztek a számukra kijelölt településre, addigra a betelepítési határozatot ki kellett kézbesíteni a befogadó családoknak. A betelepítettek új lakóhelyét kényszerlakhelynek tekintették, amit csak rendőrségi engedéllyel hagyhattak el.
A községeknek a betelepítéssel kapcsolatos hangulatról mindennap jelentést kellett tenni. A Mezőberényi Községi Tanács iratanyagában található néhány hangulatjelentés az új lakók érkezése utáni napokból, 1951. június 20. és június 22. közötti időszakból. Valószínűleg később már nem írtak napi jelentést, viszont a megmaradt hangulatjelentések jól mutatják a megérkezés és beköltözés körülményeit. Az 1951. június 20-i jelentés szerint a „kitiltott személyek” szerelvénye június 19-én este negyed tízkor érkezett meg a mezőberényi vasútállomásra. A befogadó „kulákok” a véghatározatokat aznap délután és este kapták meg. A teherautók a vonat megérkezése után másfél órával kezdték a szállítást, a kirakodás reggel hat órára fejeződött be. A kitelepítettek az egész éjszakán át tartó várakozás miatt „türelmetlenek voltak, de feltűnést keltő zavarkeltés vagy hasonló nem történt.”
A másnapi, június 21-i jelentésben megállapították, hogy az „áttelepített személyek” elhelyezése mindenütt megtörtént, akik a „kulákokkal igen gyorsan megbarátkoztak.” A jelentés írói (a községi vb titkár és vb elnök) szerint a „kulák rendszerint együtt főz az áttelepítettekkel, részükre élelmiszert és szükségleti cikkeket is ad. A dolgozók között nagyrészben megállapítható, hogy igen kevés van, aki sajnálja a fasiszta áttelepítetteket, mivel látják azt, hogy alig ide érkezésük után szórják a pénzt a felvásárlandó cikkekre.” A jelentésből kiderül továbbá, hogy a kitelepítettek közül 10–15-en jelentkeztek mezőgazdasági munkára az állami gazdaságba.
A június 22-i hangulatjelentésben is kitértek erre, a községi tanács engedélyezte az állami gazdaságnak, hogy gyapotegyelésre és egyéb fizikai munkára a kitelepítetteket alkalmazhatják. Többen kérelmezték azt, hogy visszatérhessenek régi munkahelyükre, ők azután azt az utasítást kapták, hogy a helyi állami gazdaságnál jelentkezzenek munkára. Ebben a jelentésben is foglalkoztak azzal, hogy a kitelepítettek „a piacon a dolgozók elől felvásárolják az élelmet.” Ennek ellensúlyozására az MDP helyi vezetőségével megbeszélve aktívákat küldtek ki a piacra, „akik a dolgozókat ellene hangolták a fasiszta áttelepülteknek.” Érdekes kérdés, hogy a hatóságok mennyire manipulálták a befogadók és betelepültek, valamint község lakóinak a viszonyát.
Az idézett hangulatjelentésekből kitűnik, hogy a községi tanács igyekezett a település lakóit a Budapestről kitelepítettek ellen hangolni. Azonban később a tanács részéről inkább egyfajta távolságtartást figyelhető meg, viszont a rendőrség gyakran vegzálta a kitelepített családokat. Több visszaemlékező is leírta, hogy a családokat anyagi erejüket messze meghaladó módon békekölcsönjegyzésre kötelezték, Dévaványán előfordult, hogy fizikai erőszakot is alkalmaztak békekölcsönjegyzés során. Cech Vilmos számolt be arról, hogy a 62 éves keresztapja két bordáját és a kulcscsontját is eltörték. Hollósy-Kuthy László felesége Csanádapácán misét akart mondatni a kitelepítettekért, ezért egy éjjel bevitték a rendőrségre, le kellett mondania a misét és eljárás is indult ellene, később azonban amnesztiát kapott. A rossz kenyérellátás miatti sorbanállás alatt is ismétlődött a kitelepítettek megaláztatása, Mezőberényben előfordult, hogy a rendőrök hátra küldték a pestieket a sor végére. Csanádapácán a kitelepítettek kenyeret csak délután vehettek, ha maradt, „nehogy a helyiek elől elegyék.”
Az osztályellenségek egymás közt
A kitelepítettek és befogadók első találkozása eltérő volt. A visszaemlékezők között volt, aki elkeseredett befogadókra emlékezett. Mezőberényben, Országh Sándorné családját a ház asszonya sírva fogadta, mert hozzá négy családot telepítettek be. A konyhába nem volt szabad bemenniük, csak a távolabb lévő nyárikonyhában engedték meg, hogy főzzenek. Mások viszont arról számoltak be, hogy a házigazdák részéről segítőkészség és jóindulat mutatkozott meg. Ugyancsak Mezőberényben Kausay Tibor szintén pozitívan emlékezett, ők a befogadó családdal közösen használták a konyhát, nemcsak főzésre, az ebédlőasztalnál étkezhettek is. Előfordult olyan eset is, hogy ha valaki a kijelölt lakrészének állapota miatt nagyon rossznak ítélte meg a helyzetüket, a településen belül elköltözhetett, ha talált magának új befogadót. Seidl Fidél és családja Hunyára került. A kijelölt lakhelyükön egy szűk padlásfeljáróban akarták őket elhelyezni, ahová előtte egy tehén volt bekötve. Ezt a lakhelyet elutasították, ezután átvitték őket egy másik tanyára, de ott nem maradhattak, mert a tulajdonos nem volt kulák, így kerültek végül Pintérékhez, ahol viszont valóban otthonra találtak, hamarosan jó kapcsolat alakult ki a két család között. Éles kontraszt lehetett a polgári viszonyokhoz szokott családoknak szerény körülmények közé kerülni, de az volt jellemző, hogy a kiszolgáltatottak egymásra találtak és igyekeztek segíteni egymást a nehéz helyzetben. Az egymásra utaltság következtében kialakult jó kapcsolat gyakran akkor is megmaradt, ha már kitelepített család elköltözött az adott településről. Mezőberény például a kényszerlakhelynek kijelölt települések között jó helynek számított, mivel a település vasúti fővonalon helyezkedett el, látogatókat fogadhattak, a helyi társadalomban szép számmal voltak olyanok is, aki segítették őket, például a helyi református lelkész, vagy a körzeti orvos.
A munkaképes kitelepítettek általában csak a mezőgazdaságban vállalhattak, általában nehéz fizikai munkát. Nagyobb munkaadók voltak a helyi állami gazdaságok, ahol répaszedéstől a gyapot kapálásig sokféle munkát végeztek. Mezőberényben a vízügyi mérnökség megbízásából végzett Körös-parti munka kedvelt kereseti lehetőségnek számított. A legnehezebb helyzetben a dolgozni nem tudó idős emberek voltak, nekik a nyugdíjukat is megvonták, ők csak a környezetük jóindulatában, segítőkészségükben bízhattak. Az iskoláskorú gyermekek a helyi általános iskolákba járhattak, azonban a középiskolákba nem vették fel őket.
A kényszerű száműzetés 1953 nyarán, Nagy Imre miniszterelnöksége idején kiadott rendelettel ért véget, ekkor döntöttek a kitelepítések 1951. október 31-i határidővel történő megszüntetéséről. A kitelepítettek többsége elhagyta Békés megyét, azonban korábbi lakásaikat nem kapták vissza, Budapestre sem térhettek vissza. Általában Budapest környéki településekre költöztek albérletbe. A kitelepítettek nehéz helyzete 1953 után is megmaradt, nehezen kaptak munkát, továbbtanulásukat akadályozták, életüket gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeniük.
