A budai Királyi Palota a középkorban

A középkori budai Királyi Palota többnyire úgy él a köztudatban, mint a korabeli Magyar Királyság „hivatalos” állami központja. A vélekedés általánosságban ugyan igaz, de csak erős időbeli megszorítással, elsősorban nagyjából az 1410-es évek és 1526/1541 közötti időszakra vonatkoztatva. Az Árpád-korban – hasonlóan a korabeli Európa számos államához – nálunk is egyszerre több fontos királyi központ létezett, amelyek részben eltérő funkciókat töltöttek be, részben eltérő jelentőségre tettek szert az idők során. Ezek az államalapítás korától Esztergom és Székesfehérvár voltak, majd a 13. század elejére felzárkózott melléjük Buda – azaz a későbbi Óbuda –, végül, a 13. század második felétől az újonnan alapított Buda.

Királyi központ

Buda alapítását az 1241–42-ben lezajlott tatárjárás közvetlen utóhatásának tekinthetjük, bár pontos dátumát nem ismerjük. Mint az alapító, IV. Béla király (1235–1270) egy későbbi, 1255-ös okleveléből kiderül, a tatárjárás megismétlődésétől való félelemtől vezérelve, kifejezetten védelmi céllal épült fel és népesült be, éppen ezért a castrum, azaz vár kifejezést használták rá. (Ezt ma inkább erődített városnak vagy városerődnek mondanánk.) Jóllehet az írott forrásokban kimondottan nem szerepel, valószínű, hogy IV. Béla egyúttal egy új királyi székhely kialakítását tervezte itt. Alapítása után hamarosan az ország legjelentősebb városai közé tartozott. Bár erre kifejezett adat csak a 14. század elejéről ismert, aligha kétséges, hogy területén kezdettől volt vala­milyen, a király és udvara elszállásolására alkalmas lakhely, nevezzük ezt akár királyi háznak, kúriának vagy palotának. 

Ezzel párhuzamosan még Óbudán is állt a 13. század első harmadában emelt királyi vár (mai szóval inkább várkastély), amely a 14. század elejéig használatban volt, illetve lehetett. Ezt utóbb a királynék kapták meg. Tényleges kihasználtságát azért nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mert a királyi oklevelek keltezési helyeként a 13–14. század fordulójáig gyakran megjelölt datum Bude (kelt Budán) kifejezést meglehetősen következetlenül használták, hol Óbudára, hol Budára értve azt. 

Mindenesetre bizonyos, hogy az Árpád-ház kihalása utáni trónharcok idején az új Buda már elsőrendű stratégiai célpontnak számított a trón­követelők szemében. A végül „befutó” I. (Anjou) Károly (Róbert) – megkoronázva háromszor, 1301/1309/1310-ben, uralkodott 1342-ig – azonban csak hosszabb idő után, 1307-ben volt képes meghódítani a nyíltan az ellenfelét támogató várost. Ugyan 1309-ben itt koronázták meg, immár másodszor – de a magyar koronázási joggal nem adekvát módon –, majd a város falainak védelmében vészelte át a rivális oligarcha, Csák Máté támadását 1311-ben, de – az általános hadihelyzet és a stratégiai célok mellett – a város ellenséges magatartása is oka lehetett annak, hogy székhelyének végül nem Budát választotta. 1315 és 1317 között Szegeden, Lippán és Temesváron is rezideált, majd az utóbbit huzamosabban, 1323-ig vette igénybe. Végül azonban Visegrádot választotta állandó központjának. (A hely fontosságát az is jelzi, hogy itt rendezték meg 1335-ben a híres királytalálkozót.) Hasonlóan cselekedett fia, I. (Anjou, Nagy) Lajos király (1342– 1382), sőt annak veje, Luxemburgi Zsig­mond király (1387–1437) is – utóbbi legalábbis uralkodása első felében. 

Mindez nem azt jelenti, hogy Budát az uralkodók ne látogatták volna többé-kevésbé rendszeresen. Mi több, Nagy Lajos udvara 1347 és 1355 között újra huzamosabban itt tartózkodott, sőt a további, nagy tömegeket mozgósító események többsége is többnyire itt zajlott. Tény viszont, hogy Zsigmond volt az, aki az udvari szervek áthelyezésével az 1410 körüli időszaktól állandó jellegű királyi székhellyé, kormányzati központtá tette Budát. Ez azt jelentette, hogy a kormányzat az uralkodó távollétében is itt működött. Ezzel az ország egyébként is legjelentősebbnek tekintett városa gyakorlatilag fővárossá vált.

Ez a szerepe egészen 1526-ig megmaradt, mígnem a mohácsi csata után az özvegy királyné udvara elhagyta a fővárost, s így az ellenállás nélkül került török kézbe. A védelem nélkül maradt várost és benne a palotát a bevo­nuló szultán seregei teljesen kifosztották. Távozásuk után az egymással hadakozó és a királyi palotában fizikai értelemben is egymást váltó ellenkirályok – I. (Szapolyai) János (1526–1540) és I. (Habsburg) Ferdinánd (1526–1564) – idején a városra továbbra is úgy tekintettek, mint fővárosra, de királyi székhelyként jelentősége erősen változó volt. Szapolyai első itteni tartózkodása meglehetősen rövidre sikeredett (1526 ősze–1527 augusztusa), s Ferdinánd sem töltött hosszabb időt a városban (1527. augusztus 20.–1528 tavasza). Ám jól mutatja Buda és benne a palota akkori állapotát, hogy mind János, mind Ferdinánd már ekkor is inkább Esztergomban töltötte a telet, Ferdinánd helytartótanácsa pedig 1529 augusztusáig itt működött. 

Buda csak Szapolyai visszatértét követően, 1529–1541 között nyerte vissza valódi  királyi központi szerepét. (Jóllehet, ő is meglehetősen sokat tartózkodott távol.) János király 1540. júliusi halálát követően az özvegy királyné és udvara még egészen a török foglalásig, 1541. augusztus 29-ig itt ténykedett. A királyné és gyermeke kíséretével szeptember 5-én távozott véglegesen a városból. Buda ezzel megszűnt a középkori magyar állam fővárosa lenni. 

A királyi palota a szultán tulajdonába került, a budai pasák – akiknek a városban saját lakhelyük volt – csak alkalmilag használhatták, például gyűlések céljára. Az épületegyüttes laktanyaként, fegyver- és lőporraktárként, valamint börtönként működött. Alkalmilag azonban a „turistaattrakció” szerepét is betöltötte, amikor a különböző, Budán átutazó követségek tagjainak szívesen mutogatták.

A budai palota a valóságban és a képzeletben

Az általános történeti bevezető után joggal merül fel a kérdés, hogyan is formálódott és nézett ki végül a középkori királyi palota a valóságban. Azt gondolhatnánk, hogy a válasz kézenfekvő, hiszen egyes, helyreállított részei ma is látogathatók a Budapesti Történeti Múzeum kiállítási tereibe foglalva. A dolog azonban sokkal összetettebb, az épületegyüttesre vonatkozó összes történeti, régészeti és építészettörténeti forrást felölelő megközelítést igényel.

Az írott forrásanyag rendkívül hiányos. A középkori magyar királyi le­véltár, akárcsak Buda város levéltára, elpusz­tult, így ennek lehetséges módszeres forrásbázisa (oklevelek, számadáskönyvek, netán építési megbízások, tervek stb.) helyett alapvetően csak véletlenszerűen fennmaradt dokumen­tumokra hagyatkozhatunk. A leíró jel­le­gű források csak a középkor végén jelennek meg. Ezek közül a legrészletesebbnek tűnő, Bonfini történeti munkájában megjelent leírás meglehetősen nehezen értelmezhető. Sajátságos módon a török kori forrásanyag (jórészt követségben itt járó, netán itt fogságban tartott személyek vagy török utazók útleírásai) jóval bőségesebb, és – bár évtizedekkel vagy akár egy évszázaddal a hódítás után készült – az „eredeti”, vagyis középkor végi állapotokra nézve viszonylag jó visszakövetkeztetésekre ad lehetőséget.

A budai vita

A töredékes írott forrásanyag tükrében nem meglepő, hogy a legkorábbi királyi lakhely topográfiai elhelyezkedését illetően éles polémia bontakozott ki az 1950-es és ’60-as években. Az ún. budai vita alapvetően két tudós személyiség, Gerevich László és Zolnay László teljesen eltérő szakmai álláspontja körül csúcsosodott ki, bár később többen hozzászóltak. Gerevich László (1911– 1997), a királyi palota területén 1948-ban elindult ásatások vezetője úgy vél­te, hogy már az első, 13. századi királyi palota is ott állt, ahol a későbbi, azaz a Várhegy déli végében.

Ezzel szemben Zolnay László (1916– 1985), aki kezdetben maga is a Gerevich vezette régészcsapat tagja volt, felvetette, hogy az uralkodók a 13. század második felétől egészen 1381/82-ig még a Várhegy (illetve a város) északi sarkában álló kúriájukat használták budai tartózkodásaik idején. Szerinte a déli részen csak a 14. század közepe táján épült fel az első palota, ezt azonban még nem az akkori király, I. (Nagy) Lajos, hanem az öccse, Anjou István herceg (1332–1354) lakta az 1340-es években. Csak az ő halála után indult el az épület jelentős átépítése, s az immár használaton kívüli északi palotát elajándékozták.

Egy német nyelvű forrás alapján nem kétséges, hogy a város északi sarkában a 13. század végén valóban állt egy Kammerhof, amelyet az 1301-ben Budára bevonuló, magyar királynak megválasztott cseh királyfi, Přemysl Vencel (magyar nevén László, király: 1301–1305; utóbb 1305–1306-ban III. Ven­celként cseh, II. Vencelként lengyel király) kíséretével együtt lakott. Ez egészen 1381-ig királyi tulajdonban volt. Egy eladományozás után született okleveles forrás világosan, a helyét is megjelölve elmondja róla, hogy ez a nagy kúria vagy ház (magna curia seu domus) a néhai Károly királyé volt, és németül közönségesen Kammerhofnak nevezték. Bár az objektum kétségkívül korábbi kellett, hogy legyen, mint akár Károly, akár Vencel/László uralma, ez nem von le semmit a forrás hitelességéből, illetve abból, hogy királyi lakhelyként használták. A déli királyi palota hitelesen, azaz topográfiailag is pontosan lokalizálva csak 1395-ben tűnik fel az írott forrásokban, bár a régészeti adatok már jó fél évszázaddal korábbra hitelesítik meglétét.

Képek, térképek

A történeti források másik csoportja, a képi és térképi anyagok tekintetében Buda és benne a palota úgyszólván „kitüntetett” helyzetben van. Az első, kelet felől készült ábrázolás a Schedel-féle Világkrónikában jelent meg 1493-ban, és számos, meglepően apró részletet őrzött meg a palota Mátyás kori állapotáról. Még pontosabb, kidolgozottabb a középkori Buda „uto­lsó pillanatait” nyugatról megörökítő, 1541-es Erhard Schön-féle metszet. A török kori ostromok kapcsán, különösen az 1684-es visszafoglalási kísérlet és az 1686-os visszavívás idején már nagyszámú látkép és helyszínrajz született. Ezek jó részét az ostromlók soraiban szolgáló hadmérnökök készítették, viszonylag nagy pontossággal. 

Természetesen a látképek – többnyire fa- és rézmetszetek – egyike sem fényképhitelességgel dokumentálta a látottakat. A helyszínen készült, többé-kevésbé kidolgozott eredeti látképek vagy éppen vázlatok komoly változtatást szenvedhettek a sokszorosítók munkája során. Az ábrázolt épületek arányai legtöbbször eltérnek a régészeti feltárások által ténylegesen igazolt dimenzióktól, sőt gyakran még az egyes látképekhez tartozó helyszínrajzokétól is. Rendszerint kérdéses, illetve ellentmondásos az emeletek és ablakok száma, illetve az ablakok kiosztása, műformái. Általában valamivel pontosabbnak számítanak a helyszínrajzok, amelyek egyik-másikán még az ostromló tüzérség által pásztázott sávokat is feltüntették.

Jól használhatók a visszafoglalás utáni első 50-60 évben készült helyszínrajzok is, amelyek elsősorban az erődítések újjáépítését szolgáló tervrajzok, de rögzítették rajtuk a felmérés idejére jellemző állapotokat, így a még álló közép­kori maradványokat is. Persze tudnunk kell, hogy az 1684–86. évi ost­ro­mok korának látképein, helyszín­rajzain a középkor végi állapot már cson­ka formájában szerepel, hiszen például még 1578-ban egy lőporrobbanás letarolta a palotaegyüttes északkeleti részét, és emellett számos bontás és építés változtatta meg az eredeti képét. A barokk kori helyszínrajzok sorában pedig az ostrom idején romba dőlt, majd fokozatosan lebontott épületek már értelemszerűen fokról fokra eltűnnek. Végül is a vizuális források alapján is csak a palota középkor végi állapotára következtethetünk, annak kiépülésére, fejlődésére kevéssé.

Falak és leletek

Úgy vélhetnénk, hogy legalább a régészeti ásatások nyomán határozottabb képet nyerhetünk. Ez jórészt igaz is az egykori épületegyüttes alaprajzi elrendezését, az egyes épületek egymáshoz való viszonyát illetően, de kevés adatot szolgáltattak annak magassági kiterjedésére, az épületrészek funkciójára és időrendjére nézve. Budán ugyanis a középkori épületek többnyire alapfalak formájában maradtak ránk.

A késő középkori palotának az ostromok pusztítása miatt erősen romossá vált, ám helyenként még így is magasan álló maradványait a barokk korban az új palota emelése érdekében teljesen lebontották – legalábbis a palota magjának teret adó sziklaplató szintjéig. (Legutóbb, a 2020 nyarán folytatott bontási munkák megfigyelése során az derült ki, hogy az első, III. Károly kori barokk palotaszárny, a mai E épület falaiba helyenként a középkori falmaradványokat is magasan belefoglalták. Sajnos ezek egy része ekkor megsemmisült vagy – jobb esetben – újra elfalazásra került.) 

A bontást a védelem szempontjából feltétlenül szükséges, kijavított várfalakon kívül azok az építmények „élték túl”, amelyek vagy a sziklába mélyedtek, vagy a sziklaplató alatt, a várfalak védelmében lévő lejtőkön helyezkedtek el. Jóllehet az utóbbiak felső szintjeit is leborotválták, a várfalak mögötti területeket, belső udvarokat és az ezekben álló építmények alsó szintjét ekkor teraszszerűen feltöltötték a fennsík szintjéig, így azokat e feltöltés többé-kevésbé megóvta. Ma ezek közül néhány – mint a délnyugati palotaépület dongás pincehelyiségei és a keleti oldalon az egykori kápolna alsó szintje –  kiállítótérként látogatható.

 Általános jelenség a hosszú évszázadokon át kiépült, napjainkig használt paloták esetében, hogy egyes részleteiket már a középkorban teljesen lebontották vagy átépítették az újabb igényeknek megfelelően. Ez természetesen még inkább így van a modern korban tovább használt és átépített palotákkal. Szerencsés esetekben azonban – mint például Prága – még a korai építmények is emeletmagasan fennmaradhattak a későbbi együttesbe foglalva, nem beszélve a késő középkoriakról, ahogyan Prága mellett Krakkó esetében is megtörtént. 

A legkorábbi építmények fokozott pusztulása különösen jellemző a budai palotára. Itt ugyan ténylegesen előbukkantak korai, a 13. század második fe­lére vagy a 13–14. század fordulójára keltezhető építészeti maradványok (és egyéb régészeti objektumok, például szemétgödrök), ezek azonban annyira töredékesek, hogy nem illeszthetők építészeti rendszerbe, így nem adnak támpontot az ide Gerevich által feltételezett 13. századi palota kérdésében. Az itteni palota építészeti fejlődését csak a 14. század harmincas-negyvenes éveitől tudjuk valamivel pontosabban, főbb vonalakban nyomon követni – legalábbis alaprajzi változások formájában.

Az Anjou-kornak ebben az időszakában még csak a fennsík déli csúcsában álltak épületek. A fennsíkból délre kiszögellő sziklaszirten egy nagyméretű, „multifunkciós” torony – a várépítészeti szakirodalomban használatos terminológia szerint ún. öregtorony – emelkedett, amelynek elsődleges feladata a déli, lankás lejtő felől várható támadások elhárítása lehetett. Emellett azonban – jelentős magassága folytán – kiváló rálátást biztosított a hegy déli lábánál a Dunán átvezető révhelyre, illetve lehetővé tette a körkörös megfigyelést még jóval nagyobb távra is. A közép- és török kori ábrázolások szerint kétségkívül ez volt a palotaegyüttes legmagasabb építménye, s mint ilyen, kezdettől messziről láthatóan hirdette építtetője hatalmát. 

E toronytípus rendeltetése volt továbbá, hogy vész esetén a védők utolsó mentshelyeként szolgáljon, így valamelyest lakhatónak is kellett lennie, bár ez az utóbbi általában kevéssé volt fontos szempont szükséghelyzetben (ellentétben az ún. lakótornyokkal). Vé­gül e toronytípust gyakran börtönként is igénybe vették. Budai viszonylatban ritka módon még a torony nevét is tudjuk, ez volt az István-torony. Jóllehet nevét csak a Zsigmond korban említik először, névadójának általában a fentebb említett Anjou István herceget tartják a kutatók, bár korábbi eredete (IV. Béla fia, a későbbi V. István király) sem egészen zárható ki.

A toronyhoz észak felől, a Várhegy fokozatosan kiszélesedő fennsíkján csatlakoztak a lakóépületek. Valószínű, hogy az együttesnek ez a része kezdettől zárt, középen keskeny udvart – a Kisudvart – magába foglaló tömb volt. Ennek azonban csak a toronyhoz északról közvetlenül kapcsolódó, fordított L alakú része, vagyis a nyugati és az északi szárnya volt régészetileg biztosan azonosítható. Az északi szárny közepén nyílt az udvarba vezető kapu. Keleti szárnya helyén már állt valamiféle korábbi építmény, de mivel ezt a részt utóbb alaposan átépítették, e traktus összefüggéseit nehéz értelmezni. Az építmény eredeti déli szárnyát – amelyben a kápolna állhatott – is teljesen átalakították Zsigmond korában. Úgy tűnik azonban, hogy az ide feltételezett kápolnának egyetlen maradványát, a nyolcszög három oldalával záródó gótikus szentélyt valamilyen – talán kegyeleti – okból megőrizték, az új épületbe mintegy zárványként belefoglalták és zárt erkélyként hasznosították.

Folyamatos bővítés

A toronyból és a zárt épülettömbből álló együtteshez észak felől még egy trapéz alakban kiszélesedő előudvar tartozott, amit sziklába vágott árok (I. szárazárok) választott el a fennsík többi részétől, a polgári lakónegyedtől. Ez összességében tehát az az 1350 körül már álló építészeti mag, amiből a késő középkori palotaegyüttes lépésről lépésre tovább épült, s amiből – jóllehet áttételesen – a barokk és mai palo­ta is kifejlődött. Ha a további fejlődést igen röviden akarjuk összefoglalni, akkor a „szinte folyamatos bővítés” az erre alkalmas három szó. A bővítés egyszerre két terepszinten zajlott: egyrészt a hegy fennsíkján észak felé, részben immár a polgári város rovására, másrészt a még beépítetlen lejtőkön.

Úgy tűnik, a bővítés az Anjou-kor második felében az addig többé-kevésbé üres előudvar területének beépítésével indult el. Ekkor kezdődhetett el ennek a keleti oldalán az újabb kápolna emelése, amelynek alsó része mind a mai napig viszonylag jó állapotban fennmaradt s részlegesen helyreállítva ma is látogatható. Az átellenes, nyugati oldalon elkezdődött egy új, hosszú palotaszárny kiépítése is. Az utóbbi, részlegesen feltárt építmény pincemaradványait vissza kellett tölteni, helyét már csak rózsaszínes sávok jelzik a mai palotaegyüttes Oroszlános udvarának kőburkolatában. 

Elképzelhető, sőt valószínű, hogy az építkezéseket már csak Nagy Lajos halála után, az 1380-as évek végén vagy a ’90-es években, lánya, Mária királyné (1382–1387/1395), illetve veje, Zsigmond idején fejezték be. Mindkét új épület jellemzője, hogy túlnyúlt a fennsík peremén. Míg a kápolnának csak a szentélye szögellt ki a keleti lejtőre, addig az új palotaszárnynak jószerével csak az udvarra néző homlokzati fala állt a fennsík peremén, az épület a nyugati lejtőre támaszkodott. Ezzel a korábbi előudvar szerepe alapvetően megváltozott: a középkor végéig ez a Nagy, Belső, vagy Díszudvar lett a királyi udvar életének fő színtere.

Első felesége, Mária királyné korai halálát követő további, hosszú uralkodása alatt Zsigmond nem elégedett meg az apósa által megkezdett építkezések befejezésével, hanem – „evés közben jön meg az étvágy” alapon – lépésről lépésre messze túlhaladta a megörökölt kereteket. Ebben valószínűleg komoly szerepet játszott a né­met császári trón elnyerésére irányuló törekvése és az ehhez léptékében is méltó építészeti reprezentáció igénye. Ennek során a várfalakkal védett terület határát a fennsík peremén túl is jelentősen kiterjesztette a lejtők irányában, a keleti oldalon pl. egészen a Duna partjáig. A megtöbbszörözött, egymás előtt egyre kijjebb tolt védőfalak között kisebb-nagyobb udvarok és udvarszerű (vagy akként is használható), ámde elsősorban a védelmet szolgáló köztes terek, ún. falszorosok jöttek létre. Ezek közül a közvetlenül a fennsík pereme alatti, egy szinttel lejjebb létrejött új belső udvarokon immár új épületszárnyakat is emeltetett mind a délkeleti, mind a délnyugati oldalon, amivel nőtt a lakóterület nagysága is.

Európai lépték

Jelentőségben és méretben ezeket azonban messze túlhaladták azok az új építmények, amelyeket a fennsíkon, az Anjou-palotaegyüttes Nagy udvarától északra teljesen újonnan kialakított, tágas udvaron állítottak. Ezt az új udvart, melyet északról egy újabb, a korábbinál jóval szélesebb sziklaárok (a II. szárazárok) határolt, már a valamivel későbbi források is Zsigmond udvaraként említik. Zsigmond először az Anjou-kori palota nyugati szárnyának északi végébe emeltetett egy roppant méretű tornyot, amely az I. száraz­árkon történő átkelést is biztosította. E tornyot – amely méreteit tekintve a középkori Magyarország legnagyobb ilyen típusú védműve lehetett – azonban végül nem fejezte be, ezért már a középkorban Csonka toronynak nevezték. A középkor végén ez afféle „hivatalos állami börtön”-ként szolgált, sőt, a török korban is hadifoglyokat őriztek benne. Rendkívül vastag – 3,5 m körü­li – falai a török kori ostromokat viszonylag épen átvészelve még a barokk korban is álltak egy darabig. (Részben feltárt, majd visszatemetett maradványai a mai palota Oroszlános kapuja alatt, illetve attól kissé délre helyezkednek el, s csak a kőburkolat sávjai emlékeztetnek rájuk.)

Az udvar északi oldalán, a II. száraz­árokkal párhuzamosan egy minden korábbinál nagyobb palotaszárnyat emeltetett, amelyet később – ugyancsak róla elnevezve – Zsigmond palotá­jaként emlegettek. Pompás dísz­ter­mének a ko­rabeli Európa viszonylatában is gran­diózusnak számító méreteit (100 x 25 lépés, azaz kb. 75-80 x 18-20 m) a Mátyás és Beatrix 1476-os lakodalmát leíró egyik forrás említi meg. Sajnos a palotaszárny egy lőporrobbanás kö­vetkeztében már 1578-ban elpusztult. A ré­gészeti ásatások mindeddig csak pincéjének egy kis részét érintették, de ezeket is visszatemették, így pontos kiterjedése ismeretlen. Egykori formájára csak a két legkorábbi Buda-ábrázolás, illetve a II. szárazárokba beomlott, a feltárások során napvilágra hozott néhány kőfaragvány alapján lehet következtetni. Mindezek azonban meglehetősen különböző rekonstrukciókra adnak lehetőséget.

Némileg bizonytalanabbak vagyunk az udvar keleti oldalán állt épületekkel kapcsolatban. A Schedel-metszet tanúsága alapján nem kétséges, hogy a középkor végén itt két épület állt. A déli, furcsa tetőzettel ábrázolt építmény pincemaradványait nagyrész feltárták, de ez az egykori felmenő épületrész funkciójára sajnos nem szolgáltat támpontot. Mivel a metszeten ábrázolt tetőzet felmagasodó elemeit – párhu­zamok alapján – kürtőkként lehet azo­nosítani, úgy véljük, az épület konyhaként szolgált.

Nehezebb az északi épület meghatározása. Ennek helye mind a mai napig feltáratlan, s egykori formája is alapvetően csak az említett látkép alapján ismert. Az ezen látható, reneszánsznak vélt műformák alapján – és Bonfinire hagyatkozva – általában azt fel­tételezik, hogy itt állhatott Mátyás király befe­jezetlen palotája. Jóllehet a leírás topográfiailag megfelel a helyszínnek, azonban az a kérdés egyelőre eldönthetetlen marad, hogy Mátyás ezt az épületet az alapjaitól újraemeltette vagy egy Zsigmond kori palotaszárny átépítését, „restaurálását” kezd­­te el. Bonfinit és az udvar három, utóbb említett épületének egymáshoz viszonyított helyzetét figyelembe véve inkább az utóbbit feltételezzük.

Az Ulászló uralkodását követő, 1526-ig, illetve 1541-ig terjedő időszakból sem írott, sem tárgyi adatunk nincs a palota magját mint királyi lakóhelyet közvetlenül érintő építkezésről. Van azonban adat a komplexum erődítéseinek fejlesztésére: János király második itteni tartózkodása alatt épült ki a déli nagy rondella, valamint a keleti oldal kazamatasora. Ezekkel az új védművekkel már a lőfegyverek általánossá váló használatára reflektáltak. A középkori palota építészeti fejlődése ezzel lezárult.

A fenti rövid összefoglaló után nyilván hiányérzetünk lehet a palota összképét, belső tereit illetően. Van azonban az eredeti helyükön megőrződött falmaradványokon túl, illetve részben azokhoz kapcsolódva olyan emlékanyag, amely további segítséget nyújthat az egykori épületek formájának megismeréséhez. Faragott kövek jóval az ásatások megindulta előtt, a századfordulós palotaépítkezések során is nagy számban kerültek elő szórvány jelleggel. Közü­lük néhányat már akkor felhasználtak elvi rekonstrukciós rajzok készítéséhez. Természetesen könnyebb kezelni azokat a darabokat, amelyek az ásatások során „szabályos leletként”, vagy­is jól meghatározott helyszíneken kerültek napvilágra, netán csoportosan. Ez utóbbiak helyzete sejteni engedi, hogy eredeti felállítási helyük is valahol a közelben lehetett, másrészt az összeilleszthető darabok segítségével egész szerkezetek is rekonstruálhatók mind virtuálisan, mind fizikai valóságukban. 

Néhány szerencsés esetben egy-egy kőfaragvány eredeti környezetében is fennmaradt, s ezekből, illetve az ezekkel rokon, leletként talált darabokból kiindulva, kiegészítve még nagyobb épületrészek is hitelesen rekonstruálhatók voltak. Ennek egyik legjobb példája a palota helyreállított gótikus terme. Itt a romos falakba foglalva, illetve a középső tartópilléreken in situ megmaradtak az egykori bordás boltozat egyes indító­elemei és az egyik ablak keretkövének részlete. A környező feltöltésben számos idetartozó boltozati borda és zárókő, valamint ablakkeret töredékére is rábukkantak. Ezek alapján együttesen jól kiszerkeszthető volt az egykori belső tér alaprajzi rendszere, a boltozat és az ablakok formája, kiosztása, s így hitelesen kiegészíthető volt az egyébként erősen csonkult épületmaradvány pincéje és az egykor fölötte álló terem. 

Bár e minden tekintetben korrekt rekonstrukció jó képzetét adja a palota egykori belső tereinek, tudatában kell lenni annak, hogy mindez méreteiben, arányaiban csupán szerény töredéke, díszeiben, berendezésében pedig mindössze lecsupaszított váza a palotakomplexum egykori valóságának. Az utóbbit ma már csak virtuális rekonstrukciók formájában kísérelhetjük meg felidézni.