rubicon

A bor és a szerzetesek a középkorban

5 perc olvasás
Az 1046-ban vértanúhalált szenvedett Szent Gellért püspökről az életrajzát tartalmazó nagylegenda azt írja, hogy „a monostornak egyházi gondozásában olyan buzgó volt, hogy nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. Mert azt mondta: »Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül.«” Ez a szép példa is a bornak, az eucharisztia egyik alapanyagának kiemelt megbecsülését jelzi a középkorban.

A szerzetesből lett püspök, Gellért jól ismerte, mi több, élete java részében követte Nursiai Szent Benedek Reguláját, amely az ezredfordulóra szinte kizárólagosan irányította a szerzetesi közösségek életét.

A benedeki Regula 40. fejezete az ital mértékéről szól, s ezzel a szerző elfogadja a bort mint megszokott, mindennapi táplálékot. Nem véletlen, hogy az „étel mértéke” és a „mikor kell étkezni” címeket viselő fejezetek közé került e fontos eligazítás. Benedek szívesebben követte volna a hagyományos utat, vagyis a bor tiltását az eucharisztián kívül, szabályzatát mégis a középút keresése jellemzi: „Ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor. Akinek azonban Isten megadja az önmegtartóztatás erényét, tudják meg, hogy külön jutalmuk lesz érte.”

A hemina mint mértékegység számos vitára adott okot a középkorban, s az a megközelítés, hogy kb. három deciliter, kissé pontatlan és jámbor. A hemina akkor (529 táján) és ott (Közép-Itália) elfogadott és ismert űrtartalmára áttételesen utal a regula folytatása: „Ha a

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.