A Barbarossa-hadművelettel és a Molotov–Ribbentropp-paktummal kapcsolatos történeti vita

A Molotov–Ribbentropp paktumként elhíresült szerződés 50 évre determinálta Közép-Kelet Európa jövőjét. A náci Németország háborús felelőssége egyértelmű, ezzel szemben a Szovjetunió esetében korántsem alakult ki közmegegyezés arról, hogy Sztálin mennyiben felelős a háború kirobbanásáért. Ezt már az is megnehezítette, hogy Sztálin felelősségének hangoztatása sokak számára a náci bűncselekmények bagatellizálásának tűnhetett. Az, hogy a szocialista táborban erről a kérdésről nem alakult ki komolyabb vita, nem meglepő. Az viszont figyelemre méltó, hogy sokáig Nyugat-Európában is meghatározóak voltak azok a vélemények, amelyek szerint a paktumért (különösen annak titkos záradékáért) Sztálin felelőssége vitathatatlan, de a nyugati hatalmak jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Szovjetunió végül Németországgal kényszerült megegyezni. Ebben az értelmezésben a Szovjetunió alapvetően a háború elkerüléséért tevékenykedő hatalomként jelenik meg, míg a nyugati hatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) azok, amelyek Németországot és a Szovjetuniót egymással szembe kívánták állítani, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak a konfliktusból.

Már az is sokatmondó, hogy a Szovjetunió utódállamainak többségében és Magyarországon is a Molotov–Ribbentrop-paktum elnevezés terjedt el, holott a megállapodás Hitler és Sztálin döntése volt, külügyminisztereik csupán asszisztáltak ehhez. Hitler és Sztálin nevének együtt szerepeltetése azonban politikailag „inkorrekt” megoldásnak tűnhetett, ezzel szemben a külügyminiszterek neve hozzájárulhatott a paktum és következményei bagatellizálásához.

Bár 1989 óta a paktumról sem Oroszországban, sem Nyugat-Európában nem ez a vélemény a meghatározó, a magyar történetírásban mind a mai napig az a nézet uralkodik, hogy a szerződésre a Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak kétkulacsos magatartása miatt kényszerült. „Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakkal való szövetség építésén fáradozott, 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak az 1939-es nyári tárgyalásokon sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére” – írta például Ránki György. Harminc évvel ezelőtt írt véleménye ma is általános. Ugyanez áll Winston Churchill megállapítására is, aki Sztálint „stratégia, politika, előrelátás és kompetencia szempontjából a második világháború legjobban félrevezetett kontárjának” nevezte.

Ránkihoz hasonló véleményt képvisel