997. február 1. – Véres kézzel két Istennek

Szent István király nagyobbik legendája szerint ezt az égi üzenetet kapta álmában egy erős akaratú magyar uralkodó: István apja, Géza nagyfejedelem (972–997). Történeti értéket hordoz a szentéletrajz iménti közlése: a véreskezű Géza csak kezdeményezője, de nem főszereplője lehetett a keresztény rendszerváltásnak.

Géza történelmi jelentősége attól még felbecsülhetetlen, hogy személyét és életművét kevés ismeret és sok vita övezi. Születési idejére is csak hozzávetőlegesen következtethetünk, a családfán elfoglalt helye alapján. Géza a 907-ben elhunyt Árpád nagyfejedelem dédunokája volt, annak legkisebb fiától, Zoltától származott le. Zolta fia Taksony a 10. század közepe után került trónra, s őt követte idősebb fia, Géza 972-ben. Mivel Géza fia Vajk-István 997-ben még serdülőkorúként küzdött meg Koppánnyal, ezért az ő születése 980 elé nem tehető. A fenti összefüggésekből az adódik, hogy Géza a 10. század derekán jöhetett világra: mintegy 45-50 életév jutott neki osztályrészül.

Életének legalább felét a magyar nagyfejedelmi trónon töltötte. Hogy miként jutott oda, azt sem tudjuk: apja előtt ugyanis annak idősebb unokatestvére, az Árpád harmadik fiától való unokája, Falicsi uralkodott, vagyis a dinasztia ágai között járt körbe a főhatalom. Géza erőszakos jellemét tekintve valószínű, hogy a Taksony és Géza, vagyis az apa és fia a közötti uralomváltást nem Taksony kezdeményezte, hanem Géza semmizte ki egy idősebb ágból való rokonát; talán éppen Tar Szerindet, Koppány édesapját.

Feltűnő, hogy a 10. század közepén még oly terebélyes Árpád-családfa két nemzedék múltán alig mutat fel élő ivadékokat. Hová tűntek a többiek? Erre a kérdésre adatok híján nem lehet tudományos igényű válaszunk, de ha Gézának a hazai és a külhoni kútfőkben megjelenő személyiségét tekintjük, nem szabadulhatunk egy kényelmetlen sejtéstől…

Thietmar merseburgi püspök így ír Szent István király szüleiről: „Ennek az apja, akit Gézának neveztek, igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból. Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte. Ez a mindenható Istennek, de más istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse. Felesége Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony, pedig mértéktelenül ivott, katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt.”

Ezzel a tudósítással jól egybevág a nagyobbik Szent István-legenda Géza-képe: „Hitt Jézusban is, ezért övéivel erős kézzel bánt, az idegenekkel – elsősorban a keresztényekkel – szemben viszont irgalmas és nyájas volt. Jóllehet belemerült még a pogány szertartásokba, de kezdte már megvilágítani a lelki adományok fénye, és valamennyi szomszédos, körös-körül elterülő tartománnyal figyelmesen béketárgyalásokba kezdett, noha azelőtt sosem telt kedve ilyesmiben…”

A két világ határához elérkezett Géza egyértelműen a régi világhoz húzott. Ezt tükrözi a kereszténységhez fűződő viszonya: nem mélyült bele úgy, hogy kizárólagosan átadja magát neki (amint fia, István), hanem inkább a keresztény politikai környezetben rejlő lehetőséget ismerte fel. Ez a véreskezű sztyeppei kényúr nem öncélból, hanem uralkodói tudatosságból járt el sokszor kegyetlenül. Nagyfejedelmi rátermettségére vall minden kevés adat, amit róla tudhatunk. A hatalomra kerülését követő tavasszal, 973. március 23-án Géza 12 előkelő magyar követe jelen volt I. Ottó (936–973) quedlinburgi udvarában, ahol az idős német-római császár a húsvétot ülte. Ez idő tájt történt, hogy Sankt Gallen-i Brúnó térítőpüspök megkeresztelte Géza nagyfejedelmet 500 előkelő magyarral együtt. Egy francia krónikás szerint: „Szent Brúnó […] megkeresztelte Magyarország királyát, akit Gézának hívtak, s a keresztségben – nevét megváltoztatván – Istvánnak nevezett el. Őt István első vértanú születésnapján Ottó császár emelte ki a keresztvízből, s megengedte neki, hogy országát a legszabadabban birtokolja, megadta neki az engedélyt, hogy mindenütt vihesse a szent lándzsát, miként az magának a császárnak a szokása, s az Úr szögeiből, valamint Szent Móric lándzsájából való ereklyéket engedett át neki, amelyek saját lándzsáján voltak.” A Magyar Nagyfejedelemség e keresztény felségjelvényt tehát állami szuverenitása megőrzése mellett nyerte el, és ez mindenképpen Géza érdeme.

A nyugati, keresztény világ felé való tájékozódás és a németek iránti békés magatartás nem tartotta vissza attól, hogy házasodási szándékával másik irányba forduljon. Krónikáink ebből ennyit árulnak el: „volt [Gyulának] egy Sarolt nevű, igen gyönyörűséges leánya, akinek szépségéről a tartományi vezérek hosszabb időn keresztül beszéltek, és akit Géza fejedelem […] törvényesen feleségül vett”. Azt bizánci kútfőkből tudjuk, hogy e Gyula (avagy inkább gyula) háza a Magyar Nagyfejedelemség második állami főméltóságát tartotta kézben, és ekkor már Erdélyben lakott, keleti rítusú kereszténységre térve. Sarolt kezének elnyerésével Géza a saját ágához kapcsolta Magyarország második legbefolyásosabb politikai erejét.

Fiukat, Istvánt Géza kezdettől fogva saját utódának szánta, nyilvánvalóvá téve, hogy új öröklésrendet kíván bevezetni, ami a dinasztia keresztény ágán tartja a főhatalmat. 995-ben elérte, hogy a német császári Liudolfing-ház oldalágából származó bajor hercegnőt, Gizellát hozzáadják Istvánhoz. Mindez nemhogy beleillik 972 óta vitt németbarát vonalvezetésébe, de szinte meg is koronázza azt. A félig pogány apa fia, István és az Ottók mellékági rokona, Gizella e házasság révén egymás jövőbeli szerepét értékelte fel; közös életpályájuk a Zolta-ág keresztény újrafogalmazású hatalomgyakorlását jelentette, egyúttal a többi, idősebb ágból fakadt Árpád-sarj örökös távoltartását a magyar tróntól. Kizárt, hogy ez az egyetlen ismert riválisnak, Koppánynak ne tűnt volna fel 995 tájékára.

A somogyi nagyúrnak ebből eredően már Géza utolsó életéveiben is alapos indítéka volt a fegyveres készülődésre; így a nagyfejedelem családjának számításba kellett vennie azt, hogy az eltervezett utódlás nem ígérkezik zökkenőmentesnek. Nem véletlen, hogy 997-ben ütőképes, zömében külhoni eredetű haderőre támaszkodhatott István a „magyarok és németek” csatájában. A jövevény lovagok nyilvánvalóan évek óta készen álltak az Árpád-ház keresztény tagjainak oldalán fegyvert fogni, de a magyar krónika nyíltan megvallja, hogy bizonyos idegen nemzetségeket Géza hívott be a keresztény térítés erőnyomatékosítása végett. Úgy látszik, Géza elég biztonságban érezte magát ahhoz, hogy ne törekedjék leszámolásra, megelőző csapásra. A kenyértörés dolga így az érett korú Koppányra és az egy nemzedékkel ifjabb Istvánra maradt.

Gézáról egyesek tudni vélik, hogy 997. február 1-én hunyt el. Ez egy bizonytalan, ám nagyon is lehetséges dátum. A Zágrábi krónika szerint István összesített uralkodási ideje 41 év, 7 hónap és 14 nap volt: első királyunk 1038. augusztus 15-i elhunytától visszafelé számolva 997. január 1-éhez érkezünk, ám e 14. században rögzült krónikánk több másolási hibát tartalmaz (fejedelemségének idejét 3 helyett 8 évben, királyságát 38 helyett 33 évben adja meg, ami a római számok figyelmetlen lejegyzésére vall), ezért az összesített uralkodási idő sincs kőbe vésve. Érdekes közelségbe jutnánk Sankt Gallen-i Brúnó végidejével. A Sankt Gallen-i nekrológium – év megjelölése nélkül! – február 2-ához jegyzi be Brúnó térítőpüspök elhunytát, aki a magyarok sokaságát térítette meg, „királyukkal” egyetemben. Géza halálának hozzávetőleges idejére egy levélváltásból következtethetünk. Gerbert d’Aurillac reimsi érsek (a későbbi II. Szilveszter pápa) „Szkítia” és Itália miatt aggódik, a III. Ottó udvarában késő ősszel kelt válasz szerint még nem született döntés arról, hogy a német-római császár „Szkítia” vagy Itália földjére indul-e haddal. Szkítia itt egyértelműen Magyarországot jelenti, és az aggodalom okát a pogány Koppány és a katolikus István trónharca képezi. A híráramlás és a katonai mozgósítások idejét beszámítva az alábbi módon fejthetjük fel az események rendjét. Koppány és István összecsapásának kimeneteléről késő őszig még nem szereztek tudomást Németföldön, tehát az a nyári, kora őszi hónapokra tehető; a sereggyűjtést megelőző trónutódlás pedig az év első hónapjaiban kellett, hogy végbemenjen.

Géza nagyfejedelem halála mindezeknél fogva 997 télutójára (esetleg kora tavaszára) keltezendő. Ő volt az első uralkodónk, akit Székesfehérvárott temettek el. Persze nem a fia által később felépített koronázótemplomban, a Szűz Mária-bazilikában, hanem annál feljebb, egy kiemelkedésen álló, négykaréjos templomban. Az már a Koppány felett diadalmaskodó István zsenialitását tükrözi, hogy tűpontosan tudta, mi az, amit átvehet apja örökéből, és mi az, amit nem. Apja temetkezőhelye közelében építette fel saját koronázótemplomát (de nem abból fejlesztette fel!), s tette így az újraalapított magyar állam fővárosává Székesfehérvárt; ámde a régi államformát apjával együtt hagyta sírba szállni.