rubicon

5. James Monroe (1817–1825)

4 perc olvasás

Monroe volt az alapító atyák nemzedékének leg­­ifjabb képviselője, az utolsó elnök, aki még harcolt a függetlenségi háborúban, aki térdnadrágot, háromszögletű kalapot és rizsporozott parókát viselt a Fehér Házban. Ahogy a csatákban hallgatagon, rendíthetetlenül és hűen követte Washingtont, ugyanúgy követte egész életében visszafogottan, becsületesen és megbízhatóan a köztársaság másik alapítójának, Thomas Jeffersonnak a tanácsait. 

Pályafutása a virginiai kép­viselőházon, a Kontinen­tális Kongresszuson és a Szenátuson keresztül vezetett párizsi (1794–1796) és londoni (1803–1807) nagyköveti megbízatásokig, majd a külügyminisztérium (1811–1817) és a hadügyminisztérium (1814–1815) élére került. A nemzetközi béke, a gazdasági fellendülés és a pénz­ügyi stabilitás korában vette át a kormányzat irányítását, amikor a Föderalista Párt bomlásnak indult, s egy ideig hinni lehetett abban, hogy a pártviszályok megszűnnek. 

A jövő csak fejlődést és sikereket ígért. 1820-ra az Egye­sült Államok lakossága megközelítette a tízmilliót. A 18. szá­zad önellátó és nyersanyag-exportáló országa Monroe elnöksége idején tette meg az első lépéseket a nemzeti piacgazdaság kialakítása felé. A brit–amerikai háború (1812–1814) felszította a hazafias érzelmeket, s a nemzeti összetartozás érzését Monroe két országjáró körúttal is megerősítette (1817, 1819). Egy bostoni újságíró a Columbian Centinel hasábjain mindezek alapján „a jó érzések korának” nevezte el Monroe első elnöki időszakát. 

Kormányzata a külpolitika terén bizonyult a legsikeresebbnek. Északon 1818-ban rendezték a vitás kérdéseket Nagy-Britanniával: demilitarizálták a Nagy-tavakat, s a 49. szélességi körnél jelölték ki a kanadai–amerikai határ pontos vonalát, a Nagy-tavak és a Sziklás-hegység között. Az

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.