27. William Howard Taft (1909–1913)

Különböző igazságszolgáltatási hivatalok betöltése után a Cincinnati Egyetem jogi karának professzora és dékánja, majd a Fülöp-szigetek főkormányzója lett. Barátja, Theodore Roosevelt a hadügyminiszteri tárcát adta neki, majd ő irányíthatta a Panama-csatorna építését, valamint a Kubával és Japánnal folytatott tárgyalásokat. Felesége, családtagjai és főleg Theodore Roosevelt unszolására elfogadta a Republikánus Párt jelölését az 1908-as elnökválasztásra. És ezzel kezdődtek a bajok.

Nem tudta irányítása alá vonni sem a Republikánus Pártot, sem a Kongresszust, és meggyőződéses konzervatívként nem vonzódott a reformokhoz. A mindkét párt körében hódító progresszív mozgalom tagjai már régóta követelték a behozatali vá­mok mérséklését, amelytől az iparcikkek árának csökkenését remélték. Taft 1909-ben a vámcsökkentés céljával rendkívüli ülésszakra hívta össze a Kongresszust. A Képviselőház által felvázolt törvényt a Szenátus addig módosította (egészen pontosan 847-szer!), amíg a csökkentések jelentéktelenné nem váltak, egyes árucikkek vámja pedig magasabb lett. Taft hosszan vívódott, majd a pártegységre hivatkozva aláírta ezt az úgynevezett Pay­ne–Aldrich-féle törvényt, s ez­zel mind a nagy­vál­la­la­tokat, mind a progresszív reformereket szembefordította kormányával.

Az elnök létrehozott egy ta­karékossági és hatékonyságvizsgáló bizottságot, mely­­nek tagjai száztíz jelentést készítettek, a pénzügyi hatalmát féltő Kongresszus azonban