21. Chester A. Arthur (1881–1885)

A politikusok egy része igencsak megrémült, amikor Garfield meggyilkolása után alelnökére szállt az elnöki rang. A ma­gas, testes, elegáns Chester A. Ar­thurt ugyanis úgy ismerték, mint „a vesztegetők vesztegetőjét”. New York City republikánus politikai vezetői 1871-ben kineveztették a kikötő vámigazgatójává. Ar­thur szemet hunyt a vesztegetések és törvénytelen eljárások felett, és több mint ezer állást biztosíthatott a helyi republikánusoknak, akik fizetésük és a felvett kenőpénzek egy részét befizették a párt kasszájába. 1878-ban leváltották, de két év múlva felkínálták neki az alelnökjelöltséget, hogy a konzervatív republikánusok frakciója is a többség jelöltje mellé álljon. 

Mindenki attól tartott, hogy Arthur a legkorruptabb republikánus gyakorlatot fogja követni. A hatalom azonban felelősségérzettel töltötte el. Meglepően tisztességes és hatékony kormányzatot hozott létre, s még a New York-i vámhivatal élére kinevezett utódját sem váltotta le. „Megtanultam, hogy Chester A. Arthur és az Egyesült Államok elnöke két különböző ember!” – jelentette ki. 1883-ban aláírta a Pendleton-féle közhivatali törvényt, amely véget vetett a „pré­da­rendszernek”, vagyis a közhivatalok politikai szempontok alapján történő osztogatásának. Ezentúl a hivatalok egy részét csak a kétpárti közszolgálati bizottság előtt vizsgát tett jelöltek tölthették be. Megnehezítették a tisztviselők politikai okokból történő elbocsátását is. Az elnök javaslatot tett a haditengerészet fejlesztésére, és elnöksége alatt négy modern hadihajó épült meg. Szerény kezdet volt, de ezzel fektették le a későbbi fejlődés alapjait.

Arthur renováltatta a Fe­hér Házat, s a washingtoni társasági élet egyik központjává változtatta. Javaslatot tett a vámok és a fogyasztási adók csökkentésére, a Kongresszus azonban nem támogatta őt. A republi­kánus kép­­­vi­selők és szenátorok ugyanis meg voltak eléged­ve a kincstár bevételi többle­té­vel, amely­ből bőke­­zű­en támogathatták a rá­­juk sza­vazó társadal­mi csoportokat. Pe­dig hallgathattak volna

Ar­­thurra, mert egyre több déli és nyugati amerikai háborgott azon, hogy a magas vámok miatt drágán kell megvásárolnia az iparcikkeket, s döntött úgy, hogy a következő elnökválasztáson a Demokrata Párt jelöltjét fogja támogatni.

Bár Arthur népszerűsége növekedni kezdett, a párt főnökei nem támogatták reformjai miatt, a múltjára emlékező reformerek pedig továbbra sem bíztak benne. Így nem sikerült jelöltetnie magát a következő elnökválasztásra.