200 éves magyar karácsonyfa

A karácsonyfa megjelenése

A legkülönbözőbb népek, kultúrák, vallások használnak és használtak a régmúltban is fákat, zöld ágakat ünnepi kellékként. Az egyik ok a növények dekoratív jellegében rejlett: a zöldellő levelek könnyen hozzáférhető és látványos díszítőelemei lehettek kapuknak, ablakkereteknek, oszlopoknak, valamint templomok, paloták és lakások belső tereinek. A dekoratív funkcióhoz persze mindig kapcsolódott mélyebb jelentés is, ami kifejezte az ünnepi alkalom tartalmát. Ez általában összefüggött a természet változásaival, a tavasz vagy a nyár beköszöntével, a termés beérésével, illetve az ehhez kapcsolódó emberi tevékenységekkel, vallási meggyőződésekkel vagy népi hiedelmekkel. Május elsején már a középkorban is zöld ágakkal ékesítették fel a házak kapuit, ajtóit; májusfát állítottak a közterületekre vagy a lányok kapuja elé. A rómaiak újévkor zöld ágakat tűztek házaikra, hajnalban a kapukat babérágakkal díszítették fel. A zsidó aratási ünnepen, a Sávuot napjaiban az otthonokat, a zsinagógát, olykor magát a Tóra tekercset is zöld ágakkal, virágokkal díszítik.

Az európai népek számára az örökzöldek különös életerőt jelképeztek, amelyek télen is az újjászülető életet és a bőség ígéretét hordozták. A különböző vallások napisteneit is zöld növényekkel ünnepelték az egyiptomiak éppúgy, mint a skandinávok vagy a rómaiak. A decemberi téli napforduló zöld ágai a Nap újjászületésére emlékeztettek, így a karácsony 4. századi megjelenésekor már régi szokás volt a tavaszigéző ágacskák decemberi kitűzése. Jellemző, hogy a középkorban mindezt még pogány szokásnak tekintették.

A zöld ágnak vagy a koszorúnak a téli időszak miatt általában valamely örökzöld növényt használtak; babért, magyalt, borókát, tiszafát vagy éppen fagyöngyöt. A legformásabb és sok helyen a leginkább hozzáférhető örökzöldnek a fenyő számított; érthető, ha karácsonyfának is a felékesített fenyőt használták. A források szerint az első karácsonyfát a 16. században Elzászban emelték, Strasbourg katedrálisában, majd a 17–18. században indult lassú terjedésnek Németország protestáns vidékein.

A karácsonyfát egyes források a paradicsomi jelenetet megelevenítő misztériumjátékokból eredeztetik. December 24. a kalendárium szerint Ádám és Éva napja, amiről a középkor folyamán az első emberpár teremtését és bűnbeesésüket bemutató liturgikus színjátékkal emlékeztek meg. Ennek népies változatai, a paradicsomjátékok egy ideig helyenként hazánkban is fennmaradtak, különösen a hazai németség körében. Ezeknek a színjátékoknak legfontosabb díszlete volt a tudás fáját jelképező fenyőfa, ami decemberben is zöldellt. A fenyőfára almákat aggattak, ezért lett az alma a karácsonyfa legősibb dísze. Később a puritán szemlélet bűnös dolognak tartotta a paradicsomjátékokat, és igyekezett minden módon tiltani. Evangélikus vidékeken ezért ki is halt a szokás, ám a nép legalább a fát megőrizte a számára oly kedves színjátékból.

Ki emelte az első karácsonyfát Magyarországon?

A sokáig csak német területeken divatozó szokás a napóleoni háborúk után, a 19. században hódította meg Európa nagy részét és hazánkat is. Sokat idézett hagyomány szerint az első magyar karácsonyfát Brunszvik Teréz grófnő állította éppen kétszáz esztendeje, 1824 karácsonyán Pesten vagy a martonvásári kastélyban. Annyi bizonyos, hogy Brunszvik a háborút lezáró 1815-ös bécsi kongresszus idején a császárvárosban tartózkodott, és a karácsony előtti beszerzésekről szóló jegyzeteiben szerepel a Weihnachtsbaum (karácsonyfa) is. Az is tény, hogy 1828 karácsonyán, a budai Krisztinavárosban a Brunszvik általa alapított első magyar óvodában már karácsonyfával ünnepeltek a kicsik és a meghívott szülők. A szokás Brunszvik többi óvodájában is általánossá vált, elősegítve a karácsonyfa-állítás magyarországi elterjedését.

Podmaniczky Frigyes báró családja 1828-ban szintén karácsonyfa – mi több, egyszerre öt karácsonyfa – mellett ünnepelt: „Elérkezvén karácsony napja, hat órakor háromszoros csengetés hirdette a mi karácsonyfánk megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme s mi gyermekek – öten voltunk – egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apánk komoly, áhítatos magatartása, az anyánk jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. […] A karácsonynak mai formák szerint való megünneplését, vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban…”

Más források szerint Brunszvik Terézt és a Podmaniczky családot megelőzve hazánkban az első karácsonyfát 1819-ben állították Budán, József nádor palotájában. A nádor harmadik felesége, Mária Dorottya württenbergi hercegnő buzgó lutheránus volt, nagy támogatója a pesti evangélikus közösségnek, így érthető, hogy szülőhazája hangulatos vallásos szokását 1819-ben Magyarországra hozta. Bárkié is az elsőbbség, kétségtelen, hogy először az arisztokraták vették át a német szokást, de egy-két évtized alatt gyorsan elterjedt a nemesi és polgári szalonokban, városi otthonokban is.

Az értelmiség mindig nyitott volt a nyugati divatokra. 1844-ben a Vachott házaspárnál írók és költők ünnepelték a karácsonyestét, köztük volt Bajza, Vörösmarty és Petőfi is. A házigazda felesége, Vachot Sándorné Csapó Mária karácsonyfával lepte meg vendégeit, „melyen a gyertyácskáktól megvilágítva, minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, Kugler cukrász gyártmányai.” A meglepetést hangos éljenzés fogadta. A karácsonyfák gyors pesti elterjedését mutatja, hogy egy korabeli feljegyzés szerint 1848 decemberében a város ellen vonuló császári csapatok fővezére, „Windisch-Grätz közhírré tétette, hogy fölgyújtja a karácsonyfákat Pesten. Mindenki tudta, ez lehetetlen, a gondolat mégis elfojtotta a karácsonyi harang bátorító hangját.”

A korabeli karácsonyfákat alma, aranyozott dió, füge, narancs, mindenféle cukorkák, sütemények díszítették. A fa csúcsán angyal vagy a betlehemi csillag fénylett, az ágakon gyertyák égtek. A karácsonyfa-állítás elterjedtségét az is elősegítette, hogy ebben az időben kezdték használni a paraffin viaszból gyártott gyertyákat, amely jóval olcsóbb volt a korábbi méhviasznál, és nem volt büdös, mint a kevésbé tehetősek által használt faggyúgyertya. Szokás volt az ajándékokat is a fa ágaira aggatni.

A karácsonyfa szimbolikája

A karácsonyfának igen gazdag szimbolikája van, amely figyelemreméltó pontossággal közvetíti az ünnep vallási lényegét. A fát díszítő almák jelképisége ellentmondásos: egyfelől a tudás fájának almáiként a bűnbeesést jelképezik. Másfelől a karácsonyfa egyszersmind Jézus Krisztus nemzetségfájának a jelképe, az ószövetségi Jesse fája (Iz 11, 1-16), amelynek hajtása a prófécia szerint a Messiás. Ebben az értelemben az alma maga a kisded Jézus, ahogy a népi rigmus mondja: „A kis Jézus aranyalma / Boldogságos Szűz az anyja.” Az alma mellett a karácsonyfát Németországban tradicionálisan ostyával díszítették, ami világos utalás az Oltáriszentségre, illetve az abban megjelenő Krisztusra. Így lesz láthatóvá a karácsonyfán a kétféle Krisztus, egyszer alma képében a születő kisded, másodszor az ostya képében a testét és vérét áldozó megváltó.

A feldíszített fa ezeken kívül is számos jelképet hordoz, sokak szerint a fán tekergőző füzér vagy angyalhaj a paradicsomi kígyót, az aranyozott fémlapocskák vagy a csillogó arany és ezüst díszek a háromkirályok ajándékait jelképezik. A kozmikus jellegű díszek (nap, hold, csillagok, csillagszóró) pedig a karácsonyfa világfa jellegére utalnak.

A karácsonyfa fentebb vázolt keresztény szimbolikája sosem volt közismert, így a karácsonyfa-állítás már bejövetelekor sem volt feltétlenül vallásos szokás. Sőt, valószínűleg maga a karácsonyfa-állítás elterjedése is hozzájárult az ünnep polgári mondanivalójának és szokásrendszerének a kialakulásához; megerősítette a karácsony családi ünnep jellegét. A karácsonyfa különösképpen a gyermekeket nyűgözte le – a Jézuska- vagy az angyalhozta fa földöntúli látványa – ami arra ösztönözte a szülőket, hogy kialakítsák a karácsonyeste mindmáig sokaknál élő rítusát. 

A gyermeki várakozást és a beteljesülés örömét már Jókai is leírta: „Micsoda leskelődő várakozás ez! […]  amíg az „angyalka” azt mondja, hogy szabad, megnyílik az ajtó; s feltárul az a látvány, amihez fogható gyönyörűségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, aminek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák cukorból, a lefüggő déligyümölcsök, amikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott.”

A hagyomány terjedése

A 19. század közepétől a karácsonyfa-állítás a középosztály és a városi népesség általános karácsonyi szokásává vált. A hatvanas években advent idején már fenyőfavásárt tartottak a pesti városháza előtti téren, a lapok karácsonyi számaikban szentimentális karácsonyi tárcákat, novellákat és képeket közöltek, amelyek középpontjában a karácsonyfa körül ünneplő család idilli képe állt. A kereskedelem is erősítette a karácsonyfa kultuszát: az ünnepi üdvözlőlapok mellett az adventi kirakatokban is ott díszelgett a feldíszített fenyő. A Stühmer cég elkezdett szaloncukrokat gyártani és a boltokban az ezernyi ajándékozni való mellett megjelentek a gyári készítésű csillogó-fénylő karácsonyfadíszek, gömbök és füzérek, hogy kiszorítsák az almát és házilag aranyozott diókat. A századfordulón az Eckart cég Gloriosa márkanevű felhúzható szerkezete képes volt körbe forgatni a karácsonyfát, miközben karácsonyi zenéket játszott. A huszadik század eleje már új karácsonyfadivatot hoz, az előkelőbb ízlésűek a tarka, színpompás karácsonyfa helyett már egyszínű ezüst vagy aranydíszítésű fát állítottak otthonukban.

Míg a városokban már a 19. század végén az ünnep elengedhetetlen kelléke volt a karácsonyfa, vidéken csak a 20. században honosodott meg. Először a falu elitje állított karácsonyfát, amelynek a mérete státusszimbólumként is szolgált. Fekete István leírja, hogy az uradalom tulajdonosa évenként egy-egy fenyőfával ajándékozta meg a falu tisztségviselőit: „Az öregúr pontosan előírta az ajándékfák nagyságát. Kétméteres a jegyzőnek, állomásfőnöknek, doktornak. Másfélméteres a tanítónak, papnak egyméteres a segédjegyzőnek és valamivel kisebb a postásnak.”

A karácsonyfa-állítás szokása több úton jutott el vidékre, az egyszerű földművesek otthonaiba. A cselédlányok városi gazdáiktól tanulták el, az első világháború katonái pedig a fronton találkozhattak a szokással, de fontos volt az iskolai karácsonyfa-állítás, illetve a falusi elit példája is. Persze a fenyőfa pénzbe került, amit sokan nem tudtak kifizetni. Általános gyakorlat volt karácsony előtt az uradalmi fenyvesek megdézsmálása, amit a tulajdonosok vagy eltűrtek az ünnepre való tekintettel, vagy pedig igyekeztek erőszakkal is megakadályozni.  

Ahol nem volt fenyő vagy nem tellett rá, igyekeztek más növényekkel helyettesíteni. Volt, ahol aranydiót akasztottak a muskátlira, máshol valamilyen örökzöldet kerestek. A legelterjedtebb fenyőpótló a boróka volt. Csukás István visszaemlékezése szerint az édesapja fenyő híján citruságakból eszkábált karácsonyfát, amire sikerült egy hatalmas fenyőtobozt szerezni: „Erről majd azt hiszi a karácsonyfa is, hogy fenyőből van!”

Persze más szükséghelyzetek is indokolhatták a fenyőfa nélküli karácsonyfát. 1826-ban az említett Podmaniczky család Pesten még nem jutott fenyőhöz, ezért papírból készítettek egyet. 1873 karácsonyán az osztrák–magyar északi-sarki expedíció résztvevői az alkalomra épített jégkunyhóban gyűltek össze, ám fenyő híján kénytelenek voltak egy rúdból és lécekből eszkábált karácsonyfa mellett ünnepelni. A 20. századból számos memoár emlékezik meg a hadifogságban vagy munkatáborban megünnepelt karácsonyokról, amikor a legkülönbözőbb fenyőfa-helyettesítő mellett a foglyok együtt énekelték a „Mennyből az angyalt.”

A karácsonyfa az utóbbi száz évben is változott. Megjelent a műfenyő, előbb árulkodóan primitív utánzatok képében, majd az ezredfordulóra már az eredetihez megszólalásig hasonló változatokban. Bármiből is készüljön, a karácsonyfa a karácsony ünnepének elhagyhatatlan kelléke és szimbóluma. Hogy megmarad-e a jövőben is a karácsonyfa-állítás szokása, hogy elképzelhető-e a karácsonyi családi ünnep a karácsonyfa nélkül, arra Mikszáth Kálmán százéves sorai válaszolhatnak: „a karácsonyest poézise soha meg nem szűnhet, meg nem fakulhat, mert a világ legerősebb sziklájára, a gyermekek iránti szeretetre van fölépítve.”