1956 – A vidék forradalma

A forradalom előzményei közül kiemelkednek a szegedi események: a MEFESZ megalakulása (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége – október 16.), s ezzel a diktatúra „egységes” intézményrendszerének megtörése. A MEFESZ ugyan „a marxi–lenini párt elvi alapjain” alakult meg, de a jelentősége hamar a szemétkosárba dobta ezt a kötelező kört. Szegeden folyamatos tüntetések voltak, de a karhatalom és a hadsereg nem adta ki a kezéből a kulcspozíciókat. Sortűz is dördült (1 halott), és itt is megalakult a Forradalmi Nemzeti Bizottság, Perbíró József professzor vezetésével. A vidéki nagyvárosok egyik típusa volt ez, valójában végig kettős hatalom. Kivárás. Mi lesz Budapesten?

Köztudomású, hogy a forradalmi megmozdulások Debrecenben kezdődtek, az itteni egyetemisták felvonulásával. A helyi párthatalom – Komócsin Zoltán megyei PB titkár vezetésével – lövetni akart. A honvédség erre nem volt hajlandó, ellenben az itteni államvédelmi egység a tömegbe lőtt (2 vagy 3 halott). Ennek ellenére október 26-án megalakult a Szocialista Forradalmi Bizottmány (egyetemi emberek, munkások, katonák részvételével). Titkára Für Lajos történész volt. Komócsin a megyei, járási, városi pártbizottságokat feloszlatta, és a szovjet támaszpontra menekült. A Bizottmány végig ülésezett, atrocitás nem történt. (Volt tanácselnököket, kb. 30 ávóst letartóztattak.) Ez tekinthető a második típusnak, ahol is a forradalmi szervek uralták a várost – kivéve természetesen a szovjet laktanyákat, repülőteret.

A harmadik típust Mosonmagyaróvár jelenti. Itt október 26-án volt tüntetés, amely eljutott a határőr laktanyához, ahol sok fegyver és lőszer volt felhalmozva. Dudás István laktanyaparancsnok kiment tárgyalni a tüntetőkkel, e közben azonban tüzet nyitottak az épületből. Két sortűz történt, és gránátokat is dobtak a tömeg közé. Megdöbbentően sok lett az áldozat. Másnap a feldühödött emberek elfoglalták a laktanyát, tanácsházát és a kórházat. Három ávóst és egy katonát megöltek, mások öngyilkosok lettek. Akasztás is történt. Dudás István laktanyaparancsnok a sortűz után Csehszlovákiába menekült, majd pedig Földes Gábor vezetésével a Győri Nemzeti Tanács küldöttsége érkezett a városba. Előtte a katonák letették a fegyvert és Ideiglenes Nemzeti Tanács alakult. A katonák (határőrök) szétszéledtek, a fegyvert otthagyták. Ezt követően atrocitás nem történt. Az egész forradalom egyik legmegrázóbb eseménye volt az áldozatok temetése.

A negyedik típus lehet a Tiszakécskei vérengzés, ahol 1956. október 27-én történt tüntetés. Gyurkó Lajos vezérőrnagy a 3. lövészhadtest parancsnoka ekkor adta ki a „leghatározottabb parancsot”: lőni! A békés emberekre is… Október 24-én a légierő egyik vadászrepülő-hadosztályát Gyurkó alá rendelték, aki megrészegülten két repülőgépet is küldött Tiszakécskére, tűzparanccsal. Az egyik géphiba miatt visszafordult, a másik a békés tömeget megsorozta. 17 halott. A helyi pap tartotta vissza az embereket a bosszútól. Gyurkó több helyen is lövetett, de a pilóták ezt elszabotálták (például Kiskunhalason az út szélébe lőttek.) Gyurkó később a szovjetekhez menekült. November 4-én a vidéki karhatalom parancsnoka, majd a határőrség parancsnoka lett. Később egy disznóhizlalda vezetője, még később pedig benzinkutas lett belőle Pécsett.

Az ötödik típus messzebb jutott, ugyanis már regionális szinten mozgott. A Dunántúli Nemzeti Tanács október 30-án alakult meg, amelyhez csatlakozott Csepel, Borsod, Bács-Kiskun megye is. A DNT a „nemzet nevében” tárgyalásokat kezdeményezett a kormánnyal. A szervezet katonai erő rendezésébe kezdett, januárig szabad választást követelt, illetve kezdeményezte az Országos Nemzeti Tanács létrehozását is. (A levitézlett parlament helyett szabadságharcosok részvételével.) A DNT kormány jogkörének korlátozására tett javaslatot és követelte Magyarország semlegességének kimondását. Kormányátalakítást is szükségesnek tartott, ha a Nagy Imre-kormány nem nyilvánítja a követeléseit jogosnak. Végül a kormány a legfontosabb követeléseket teljesítette, vagy teljesíteni látszott. Győrben is sor került tüntetésre, itt a börtönt az ÁVH védte fegyverrel, aminek következtében többen is meghaltak. A DNT elnöke Szigethy Attila volt, korábban parasztpárti képviselő, tanácselnök helyettes. Az ő sorsa is érdekes: Kádárék megpróbálták a maguk oldalára állítani – mint Kovács Béla kisgazdapárti politikust – végül azonban ez nem sikerült. Szigethy végül a halálba menekült.

A forradalom és szabadságharc győzelme után (október 28.) a vidék és a főváros együtt mozdult, együtt örült és együtt készült az új életre. Mint köztudomású, a második szovjet intervenció ezt lehetetlenné tette. A vidék azonban november 4-e után is együtt harcolt a fővárossal. Fegyveresen is, ameddig lehetett, munkástanácsokban, forradalmi bizottságokban, sztrájkokkal, tiltakozó tüntetésekkel. Ilyen megmozdulás volt Salgótarjánban, december 8-án. A „mától kezdve lövünk” jelszó értelmét már itt megtapasztalhatták az emberek, mégpedig minden más helyszínnél brutálisabban. „Gócpont” volt Salgótarján. Jelkép. Statuálás. A tömeg itt a munkástanácsi vezetők szabadon bocsátását követelte – még delegáció is ment Kádárhoz – jellemezve, hogy micsoda illúziók éltek még. Egy tüntető hanggránátot dobott el, erre a rendőrök, katonák és szovjet tankok is lőni kezdtek. A halottak száma a százhoz közelítő. A Nógrád Megyei Munkástanácsot feloszlatták és statáriumot vezettek be. (Az ügyben 1999-ben három karhatalmistát 2-2 évre ítéltek; 2014-ben Biszku Bélát is elítélték első fokon.) Hasonló sortűz volt december 7-én Tatabányán (6 halott), december 10-én Miskolcon (8 halott), december 10-12-én Egerben (8 halott), január 11-én Csepelen. (1 halott.) Belelőttek a tömegbe Tinnyén, Gyulán, Gyomán, és Zalaegerszegen is. 

A falvakban sokféleképpen zajlott a forradalom. Kiskunmajsán például lincselés történt, a gyűlölt Neményi József begyűjtési felelőst agyonverték. Utóbb három halálos ítélet született az ügyben. Budakeszin Sziklai Sándor ezredes, miután apósát megölte, öngyilkos lett félelmében. De ezek szélsőséges kivételek. A falvak elsöprő többségében megelégedtek a helyi gyűlölt „idegenek” – tanácselnök, párttitkár, téeszelnök, begyűjtési felelős, ávós – elzavarásával. Az általános forgatókönyv így nézett ki: felvonulás, utána követelések megfogalmazása, mint például „vegyék le a vörös csillagokat”, vörös zászlókat, pártot dicsőítő feliratokat, és csatlakozzanak a követelésekhez. További követelés volt a szovjet emlékművek ledöntése, a beszolgáltatás eltörlése, néhol a gyűlölt személyek „keresése”. Ahol börtön volt, követelték, hogy engedjék szabadon az ártatlanokat. Továbbá tsz ellenes követelések is előfordultak, mint: „földek vissza a parasztoknak”.

Voltak egészen jellegzetes követelések: ávósok jelentkezzenek a Markó utcában – az emberek most már példásan adózzanak, hisz a begyűjtés megszűnt, helyette szabad piac van. „Kovács Néni! Nyolc forint a hagyma?” – „Baboskendős néni! Négy forint a tojás?” – felháborodás. A Donbasz-Sz 153. bányagép elavult, életveszélyes. „Kiss Imre tanácselnök (Veszprém) mindent megbánt, visszamegy vasmunkásnak, fegyvert kér”. Ellenben Hortobágyi elvtárs Csehszlovákiába szökött (győri párttitkár). Hírt adtak a „békepapok” lemondásáról, megyéspüspökök gyászmiséjéről (Veszprém); vagy nyilatkozatáról (Győr). Utcanevek átnevezése is megtörtént. Így lett a Rákosi Mátyás völgyhíd Veszprémben Szent Istvánról elnevezve. 

A forradalom közvetlen hatásai érezhetőek voltak szerte a Kárpát-medencében, leginkább Erdélyben és a Partiumban. Romániából október végén küldöttek érkeztek Budapestre, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Jelentésük szerint a helyzet tragikus, antikommunista, nacionalista felkelés zajlik. Ennek hatására riadókészültségbe helyezték a securitate és a hadsereg bizonyos egységeit is. Ennek ellenére Temesváron és Marosvásárhelyen egyetemisták szabadságot követeltek november 1-én. Kolozsváron magyar egyetemisták a házsongárdi temetőben szolidaritást nyilvánítottak a magyar társaikkal (sokukat bebörtönözték). Bukarestben november 5-én több száz egyetemistát vettek őrizetbe. Októbert 24-én megfogalmazták a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola követeléseit (egyetemi autonómia, szabadabb légkör). Két szervezőt 7-7 évre ítéltek. Az események nem léptek túl az egyetemi kereteken. A románokat sikerült a követelések ellen hangolni (nacionalizmus vádja, visszaveszik Erdélyt stb.). A magyar írók és egyetemi tanárok levélben elítélték a magyarországi ellenforradalmat. (Tisztelet a kivételnek.) Temesváron október 30-án volt nagyobb tüntetés a sajtószabadságért, de a securitate elfojtotta. (Kb. 300 letartóztatás, 30 per.)

Történtek a forradalommal csak lazán vagy sehogy sem kapcsolódó események is. Ilyen volt Teodor Margineanu szervezkedése egy laktanyában. Őt halálra ítélték és kivégezték. (Nem világos, hogy mit akart.) A jelenlegi kutatások szerint Romániában 1956–1959 között 45 olyan halálos ítélet született, amelyben szerepet játszott a magyarországi forradalom. Ismert a Szoboszlay-per, amelyben tíz kivégzés (9 magyar) történt. A vád szerint Szoboszlay Aladár pécskai plébános tervet készített egy felkelésre, amelynek eredményeképpen létrehozandó volt egy nem kommunista állam, amelyben a magyar és román nemzetiség békében élhet egymással. 1956 októberében a két állam föderációja mellett foglalt állást. Előre megrendelt koncepciós per volt, célja a magyarellenes intézkedések igazolása. Hasonlóképpen zajlott az „érmihályfalvai csoport” pere (két kivégzés). A fő vádlott Sass Kálmán református lelkész volt – többek közt röpcédulák terjesztésével vádolták –, aki Erdély Magyarországhoz csatolását sürgette, államellenes szervezkedés keretében. Belekeverték még a „Rongyos gárdát” is. Végül 31 ítélet született, két halálos.

A román kommunista hatóságok célja a magyarság megfélemlítése és felszámolása volt. Kezükre játszott Kádár János 1958. február 25-i romániai látogatása, ahol hangsúlyozottan kijelentette, hogy a nemzetiségi kérdés Románia belügye. Mindez Kádár „fizetsége” volt a románok politikai és anyagi támogatásért, Nagy Imréék fogva tartásáért. Meglepő fordulat volt a szovjet csapatkivonás Romániából (1958), ami paradox módon súlyosbította az ottani magyarság helyzetét, szabad utat engedve a jellegzetes román „nemzeti kommunizmusnak”. Egyik eleme volt a magyarellenes kampánynak a magyar oktatási rendszer megcsonkítása. (Például a Bólyai egyetem)