Ingyenesen olvasható
A Londonból Moszkván, majd Kassán keresztül hazatérő Edvard Beneš köztársasági elnök és kommunisták bevonásával kiegészült csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán fogadta el és tette közzé a háború utáni kormányprogramját. Ez egyrészt elismerte a cseh és szlovák nemzet egyenrangúságát, ugyanakkor bejelentette, hogy a harmadik Csehszlovák Köztársaságot a két szláv nemzet közös nemzetállamaként hozzák létre. Ezzel a kormány elkötelezte magát egy tiszta szláv nemzetállam eszméje mellett, s nem kívánt helyet biztosítani a két nem szláv kisebbségnek, a németeknek és a magyaroknak.
Az etnikai homogenizáció terve és valósága
Miután az 1945. január 20-i moszkvai magyar fegyverszüneti egyezmény előírta az első bécsi döntés előtti csehszlovák-magyar határ helyreállítását, a területtel együtt Csehszlovákiához került magyar állampolgárságú magyar közösségtől a csehszlovák hatóságok igyekeztek a csehországi és szlovákiai németekhez hasonló egyoldalú kitelepítéssel megszabadulni. A szudétanémet területeken a csehszlovák hadsereg és a karhatalom is bekapcsolódott a németek tömeges elűzésébe. Egy ideig ezt tervezték a dél-szlovákiai magyarlakta területeken is, de 1945 tavaszán a front viszonylag gyorsan haladt nyugat felé, s az ott harcoló szovjet, román és csehszlovák alakulatoknak nem volt alkalma a feladat elvégzésére.
A németekkel szemben kényszerintézkedések, koncentrációs táborok, valamint tömeges kiutasítások rendszere jelezte a csehszlovák hatóságok elszántságát. A legsúlyosabb konfliktusokra, a legtöbb halálesetre, a harmincezernél is nagyobb brünni (brnói) német közösség osztrák területre való kényszer-kitelepítése (1945. május vége), az úgynevezett brünni halálmenet során, illetve az 1945. július 31-i aussigi (Ústí nad Labem-i) németellenes pogrom idején került sor. Összességében a hárommilliónál több szudétanémet közel egynegyedét a háború utáni első négy hónapban erőszakos eszközökkel, fegyveres lokális konfliktusok kirobbantásával, koncentrációs táborok létesítésével üldözték el szülőföldjükről („wilde Vertreibung”).
Edvard Beneš elnöki dekrétumai
A csehszlovák parlament 1945. október 28-i összehívásáig országos szinten Beneš köztársasági elnök dekrétumai, Szlovákia vonatkozásában pedig egyrészt a tartományi parlament szerepét betöltő Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) és a tartományi kormányként működött Megbízotti Testület rendeletei pótolták a parlamenti törvényeket. Az 1945. május-júliusi elnöki dekrétumok és a szlovákiai rendeletek közül 13 dekrétum és számos egyéb rendelet szabályozta a német és a magyar kisebbség teljes jog- és vagyonfosztását, a föld- és házvagyon elkobzását, az állami és más közhivatalokból való elbocsátást, a háborús bűnösökkel együtt a német és magyar nemzetiségűek büntetőjogi felelősségre vonását, az állampolgári, politikai és kisebbségi nyelvi, oktatási jogok felszámolását stb.
A csehszlovák kormánynak a potsdami konferencia 1945. augusztusi határozatával sikerült elérnie, hogy a további 2,5 millió szülőföldjén maradt német lakosságot szervezett keretek közt telepíthette ki Németország megszállási övezeteibe. Ugyanakkor Prága kénytelen volt tudomásul venni, hogy a győztes nagyhatalmak nem adták hozzájárulásukat a közel 700 ezres szlovákiai magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez. Emiatt Potsdam után a csehszlovák központi kormány és a szlovákiai végrehajtó hatalmat képviselő szlovákiai megbízotti testület négy megoldást dolgozott ki a magyar közösség felszámolása érdekében. Első lépésként 1945 tavaszán-nyarán rövid úton kiutasította a bécsi döntés után visszakapott területekre érkezett anyaországi magyarokat és családtagjaikat. Ezt követően a magyar kérdés belső megoldásának részeként – az általános közmunkáról szóló beneši dekrétumok alapján – előkészítette a csehországi kényszermunkára való tömeges deportálást.
A reszlovakizáció mint a magyar kérdés belső megoldása
A Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. június 17-én meghirdette az úgynevezett reszlovakizációt, valamint az otthonaikból elűzött és földjeiktől megfosztott magyarok helyére való szlovák betelepítést. Minthogy a reszlovakizált magyarok visszakapták állampolgári jogaikat, mentesültek a vagyoni és telepítési kényszerintézkedések alól, a magyarok többsége, közel 430 ezer fő jelentkezett reszlovakizációra. Prága és Pozsony azonban a legtöbb magyar kitelepítését a Magyarországgal megkötendő lakosságcsere-egyezmény megkötésétől és megvalósításától remélte.
Azt követően, hogy a csehszlovák kormány nem kapta meg a győztes hatalmak együttes támogatását a magyar kérdés általa tervezett megoldására (azaz a németekéhez hasonló egyoldalú kitelepítésre), átmenetileg a csehszlovák-magyar lakosságcserét tekintették legfontosabb eszközüknek. A csehszlovák és szlovák hivatalos szervek eredetileg azt remélték, hogy a 300-400 ezer magyarországi szlovákot is sikerül meggyőzniük arról jelentkezzenek a lakosságcsere-akcióba. A csehszlovák hatóságok által végzett, különböző becsléseken, történeti tanulmányokon alapuló 1946. évi összeírás 450 ezer szlovák nemzetiségű, illetve származású személyt írt össze.
Egyezmény a lakosságcseréről
Gyöngyösi János magyar külügyminiszter a felvidéki magyar közösséget megszűnéssel fenyegető, egyre erőszakosabb belső megoldások miatt 1945 decemberében Prágába utazott, hogy tárgyaljon a Prága által kezdettől fogva szorgalmazott lakosságcsere kérdéséről. Az 1946. január 5-én ugyancsak Prágában sorra került második tárgyalási forduló után megszületett a politikai megállapodás a lakosságcseréről. Ennek fejében Vladimír Clementis, külügyi államtitkár ígéretet tett a beneši dekrétumok magyarokkal szembeni érvényesítésének felfüggesztéséről, a lakosságcserére kijelölt csehszlovákiai magyarokkal szembeni megkülönböztetett bánásmódról.
Ez a csehországi deportálásokkal és az erőszakos vagyonelkobzásokkal, jogfosztásokkal kikényszerített 1946. február 27-i csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény Magyarország szempontjából rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására, ugyanakkor szabad kezet kapott azon csehszlovákiai magyarok kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk.
A lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én Budapesten Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár írta alá. Az egyezményt a két fél kezdettől fogva eltérően értelmezte. Míg Prága és Pozsony számára az egyezmény „a magyar kérdés megoldásának legésszerűbb formáját”, a magyar kisebbség „nemzetközi határozat alapján megvalósuló büntetését”, a kérdés „átgondolt rendezését” jelentette, a magyar fél számára a csehországi deportálások miatt elkerülhetetlen, de alapvetően egyenlőtlen megállapodás maradt.
Ezzel együtt az egyezmény aláírásával Magyarországnak sikerült lefékeznie a magyar kisebbség vagyonelkobzásának folytatását, a jogvesztések kiterjesztését, s meg tudta akadályozni a belső széttelepítés alternatívájának megvalósulását. Emellett a lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarok számára biztosította ingóvagyonuk megőrzését, illetve a rendezett körülmények közötti magyarországi áttelepülés lehetőségét. A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményben kikötött vagyoni paritás alapelvének folyamatos megsértése, az állítólagos csehszlovákiai magyar háborús bűnösök körének minden szempontból indokolatlan tömegessé tétele és az egyezményben meghatározott kvótán felüli besorolása a kitelepítendők közé azt eredményezte, hogy Magyarországnak nem maradt más eszköze a jogvédelemre, mint a lakosságcsere hátráltatása 1947 áprilisáig.
A lakosságcsere lebonyolítása és mérlege
A lakosságcsere a szükséges szervezeti előkészületek gyors lebonyolításának ellenére csak 1947 áprilisában a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével kezdődött. A magyar fél kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból előnytelen szerződés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánván megelőzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különböző eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság teljes felszámolására használja fel. A paritás megsértése elleni állandó magyar tiltakozások ellenére a vagyoni kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülőföldjét elhagyni kényszerülő 76 616 szlovákiai magyar kitelepített után összesen 160 ezer hold és 15 700 lakóház maradt, a 60 257 szlovák áttelepülő után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold és 4 400 lakóház. Az 1945 nyarán elüldözött anyaországi magyarokkal, a csehországi deportálások elől átmenekültekkel, a Pozsonyból, Kassáról kiutasítottakkal együtt összesen 110-120 ezer felvidéki magyar volt kénytelen elhagyni lakóhelyét.
A lakosságcsere 1947 áprilisától 1949 nyaráig tartott, igaz 1948. december 22-e után már csak az egzisztenciálisan fenyegetett magyar családok, a családegyesítést kérvényezők, illetve a lakosságcsere lebonyolításában önként segédkezők áttelepítésére került sor. A lakosságcsere során kialakult vagyoni különbözet rendezésére 1949. július 25-én a csorbatói jegyzőkönyvben került sor, ahol a lakosságcseréből származó magyar követelést és a csehszlovák kormány követeléseit (a Tanácsköztársaság okozta károkért, valamint a bécsi döntés, a második világháborús károkért a párizsi békekonferencián Magyarországra Csehszlovákiával szemben kirótt 30 millió dolláros jóvátételt, valamint a Magyarországon államosított csehszlovák vagyon együttes értékét) a két fél azonos nagyságúnak tekintette és kölcsönösen lemondott azok kiegyenlítéséről.
A telepítési körzetekből Magyarországra kitelepített vagy elmenekült mintegy 110-130 ezer szlovákiai magyar házaiba, földjére való megközelítőleg 65 ezer szlovák nemzetiségű személy (5 900 északról áttelepített család, valamint a lakosságcsere során betelepült 9 200 magyarországi szlovák gazdasági egység) letelepítése alapvetően megváltoztatta a kezdetben magyarlakta dél-szlovákiai városok, falvak nemzetiségi összetételét.
