1946. február 1. – Tildy Zoltán elnökké választása, a köztársaság kikiáltása

Előzmények

A II. világháború végén Magyarország államformája tisztázatlan volt. A kormányzó által vezetett, király nélküli királyság rendszere ugyan előbb a német megszállással, majd a nyilas hatalomátvétellel elenyészett, de az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INGY) megalakulása óta az államforma kérdését még nem tűzték napirendre. Egyelőre annyi történt, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) a hivatali pecsétekről levakartatta a „magyar királyi” jelzőt, az államfői hatalmat pedig eleinte az INGY elnöksége, majd a háromtagú Nemzeti Főtanács (kezdetben Zsedényi Béla, Miklós Béla és Gerő Ernő alkották) gyakorolta. A kérdést tehát előbb vagy utóbb mindenképpen rendezni kellett.

A köztársasági államforma megalkotását alapvetően a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Magyar Kommunista Párt (MKP) sürgette leginkább. A köztársaság kikiáltását egyfelől a múlttal való szakítás hangsúlyos demonstrálásának szánták, másrészt azzal is érveltek, hogy a közeledő béketárgyalásokon Magyarországot pozitívabb színben tünteti föl, ha a királyság helyett már köztársasági államforma keretei között vesz részt rajta. Mindemellett politikai taktikai szempontok is vezették őket, ugyanis számításaik szerint a köztársaság kérdése a legfőbb ellenfelüknek tekintett, 1945-re hatalmas gyűjtőpárttá duzzadó Független Kisgazdapárton (FKGP) belüli ellentéteket kiélezheti (a párt hagyományosan a szabad királyválasztó álláspontot képviselte, illetve várható volt, hogy a fontos közjogi tisztségek elosztása során személyi ellentétek jelenhetnek meg a pártvezetőségben).

Álláspontok, viták a törvényről

Az MKP és az SZDP nem is csalatkozott számításában: komplett kisgazda megyei szervezetek tiltakoztak a köztársaság ellen, 1946. január elején majdnem pártszakadásig ment a dolog (a parlamenti képviselőcsoport fele aláírt egy az elhalasztást követelő indítványt) – de végül a pártvezetés álláspontja döntött. A párt elnöksége engedett a baloldali pártok nyomásának, illetve a vélelmezett szovjet akaratnak, így tehát a legjelentősebb jobboldali politikai erő elfogadta a köztársaság gondolatát. A pártvezetőség kompromisszumkészségét nagyrészt érthetővé teszi, ha figyelembe vesszük, hogy a korszakban fennálló közéleti viszonyok között nem volt igazán szalonképes a királyságpárti álláspont, a királyság híveire rá lehetett sütni a „reakciós” jelzőt.

A politikai közéletben a leghatározottabban a frissen esztergomi érsekké előlépett Mindszenty József hercegprímás tiltakozott. Egy Tildy Zoltán miniszterelnöknek írt levelében egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a magyar prímások több mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen”. Mindszenty álláspontját a püspöki kar is osztotta, 1945. december 20-i állásfoglalásával is a döntés elhalasztását követelte. Az ellenzők részéről fölvetődött, hogyha semmiképp sem lehet levenni a napirendről a köztársaság kérdését, akkor vagy napolják el a döntést a békeszerződés aláírása (és ezzel a szovjet csapatok remélt kivonulása) utáni időszakra, vagy legalább tartsanak népszavazást róla (ez egyébként nem volt példátlan, mind Olaszországban, mind Görögországban népszavazás döntött az államforma kérdésében – utóbbi esetben ráadásul a monarchia mellett). A társadalom többsége ugyanakkor támogatta a köztársaságot, legalábbis az 1946 januárjában tartott közvélemény-kutatás alkalmával a megkérdezettek több mint kétharmada így nyilatkozott.

A Nemzetgyűlésben részt vevő pártok között azonban – a kisgazda ellenállás feladása után – egyetértés alakult ki a köztársaságot illetően. A fő vitakérdés az elnök személye, illetve ezzel összefüggésben az elnöki jogkör mértéke volt. A szociáldemokraták eleinte Károlyi Mihály jelölését is fölvetették, ám ő ekkor még külföldön tartózkodott és a többi párt nem karolta fel a javaslatot. Végül az MKP is elfogadta, hogy a választáson szerzett többsége, valamint a történelmi hagyományok okán a Kisgazdapárt adja az elnököt. Ebből következően viszont innentől kezdve minél szűkebbre kívánták az elnöki jogkört szabni. Az FKGP pártvezetése jó ideig Nagy Ferencet (ekkor a Nemzetgyűlés elnöke volt) javasolta elnöknek, míg a baloldali pártok Tildy Zoltánt támogatták, aki maga is erősen ambicionálta a tisztséget. Végül Nagy Ferenc maga visszakozott, így megnyitva az utat Tildy jelöltsége felé. Az elnöki jogkör tekintetében pedig érvényesült a kommunista álláspont, azaz gyenge elnöki hatalmat írt körül a beterjesztett törvényjavaslat (törvényeket 15 napon belül köteles kihirdetni; nemzetgyűlést 30 napra napolhatott el; miniszterelnököt [parlamenti arányok szerint] nevezhetett ki; rendeletei miniszteri ellenjegyzéssel érvényesek).

A törvény benyújtása, elfogadása, Tildy megválasztása

A több párt javaslatából összefésült, egyeztetett javaslatot a kormány január 23-án tárgyalta, 24-én pedig a Nemzetgyűlés elé terjesztették. Január 29-én pártközi értekezletet tartottak, amelyen eldöntötték, hogy közfelkiáltással választják meg. A törvényt 1946. január 30–31-én tárgyalták – az egyetlen komoly és nagy hatású ellenvéleményt Slachta Margit, a Keresztény Női Tábor kisgazda listán parlamentbe jutott képviselője monda el. Beszédét alig hagyták végigmondani, állandó – sok esetben durván sértő, személyeskedő – bekiabálásokkal szakították meg. Mindezeket figyelembe véve Slachta óriási bátorságról és emberi tartásról tett tanúbizonyságot, nem véletlenül emlegették úgy, mint az „egyetlen férfi a Nemzetgyűlésben”. 

A törvény előadója a Kisgazdapárt polgári jobbszárnyának vezéralakja, Sulyok Dezső volt, aki az eredeti tervek szerint Tildy helyére lépett volna miniszterelnökként. Beszédében azonban igen határozottan kiállt a többség határozott jogai mellett az erőszakos kisebbséggel szemben, mondván: „[ha] egy többség alakul ki, amely a viszonyok megjavítására irányuló törekvéseket magáévá teszi, […] akkor a kisebbség erőszakos fellépésére nincs szükség, és akkor a forradalom útja helyett eljutottunk az egészséges fejlődés […] útjára”. Mindemellett pedig beszédében revíziós lépésnek nevezte a Tanácsköztársaság 1919-es északi hadjáratát. Nem csoda, hogy a kommunisták innentől kezdve mindent megtettek Sulyok miniszterelnöki jelölésével szemben, így nemhogy kormányfő nem lett belőle, de már 1946-ban – az MKP nyomására – kizárták az FKGP-ből. 

A vita 1946. január 31-én lezárult, ennek során a törvény elemeit egyenként szavazták meg, így tehát a Nemzetgyűlés megalkotta az 1946. évi I., Magyarország államformájáról szóló törvénycikket. A jogszabályban egy rövid, a köztársasági hagyományokra és a szabadságküzdelmekre hivatkozó történelmi bevezető után az alapvető emberi jogok felsorolása szerepel, illetve a törvény legterjedelmesebb részében az elnök megválasztását és jogköreit szabályozza. Másnap, 1946. február 1-én került sor a köztársasági elnök megválasztásra. Az előzetes megállapodásnak megfelelően az egyetlen jelölt Tildy Zoltán volt, és közfelkiáltással választották meg – ez a módszer alkalmas arra, hogy az esetlegesen kellemetlen mértékű ellenvéleményt elfedje, így nem csoda, hogy már korábban is éltek e lehetőséggel, például Horthy István kormányzóhelyettessé választása esetében is. A választás után Tildy Zoltán a nemzetgyűlési képviselők kíséretében kilépett a Kossuth térre, ahol már hatalmas, százezres ünneplő tömeg gyűlt össze. A tömegnek bemutatták Tildy Zoltánt mint a Magyar Köztársaság elnökét, így kezdetét vette az ország történetének második köztársasági időszaka.

Néhány héttel később szavazta meg a Nemzetgyűlés az 1946. évi VII., a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényt – melyet tartalma miatt az ellenzői hóhértörvénynek neveztek, ugyanis a kommunista diktatúra szinte minden koncepciós perének jogi alapját e törvény képezte. A második köztársaság mégsem volt hosszú életű: mint az közismert, az addigra már az ellenzéki pártoktól megtisztított Országgyűlés 1949-ben fogadta el az ország új, sztálini típusú alkotmányát, melynek értelmében Magyarország népköztársasággá vált, így a köztársasági államforma ismét évtizedekre megszűnt.