Ingyenesen olvasható
1936. március 7-én német katonák vonultak be a demilitarizált Rajna-vidékre, végzetes csapást mérve az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszerre. Az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békediktátum a Rajna bal partját 15 évre szövetséges megszállás alá helyezte, továbbá ezen a területen és a folyó jobb partján egy 50 kilométeres sávban megtiltotta erődök létesítését, fenntartását és katonák állomásoztatását. A svájci Locarnóban 1925. október 16-án aláírt ún. rajnai paktumban Németország elfogadta nyugati határait, lemondott azok erőszakos megváltoztatásáról, ugyanakkor a Rajna-vidék továbbra is demilitarizált övezet maradt. Ennek hatására 1926 szeptemberében Németországot felvették a Népszövetségbe, és a szövetséges megszállás idő előtti megszüntetéséről is döntés született. Az utolsó francia csapatok 1930. június 30-án vonultak ki a Rajna-vidékről.
A nemzetiszocialista külpolitika kezdettől fogva szembement a weimari korszak irányvonalával. A hitleri Németország 1933 októberében kilépett a Népszövetségből, egyértelművé téve, hogy egyoldalú megoldásokat is vállal érdekei érvényesítésére, és ugyan a Führer rendszeresen nagy ún. „békebeszédeket” tartott, amelyekben biztosította a nyugati hatalmakat Németország békés szándékairól, ugyanakkor egyre agresszívabb lépéseket tett Versailles revíziója érdekében. Ezek voltak Hitler ún. „szombati meglepetései”, amelyeket a gyors és határozott válaszreakciók megakadályozása érdekében hétvégére időzített.
Ezek közé tartozott a Rajna-vidék megszállása, illetve a náci propaganda szóhasználatával „felszabadítása” is, amit Hitler az általa a locarnói megállapodások megsértéseként értékelt francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1936. februári ratifikálására válaszul valósított meg. A Winterübung fedőnevű hadművelet nem csupán Hitler népszerűségét növelte meg, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy a Führer végleg meggyőződött a demokráciák „satnyaságáról” és saját tévedhetetlenségéről. Pedig valójában hazárdjátékot űzött, és az akció – Ormos Mária szavaival – „egy tipikus hitleri blöff” volt.
A Wehrmacht vezetői közül többen is tisztában voltak azzal, hogy egy esetleges, angol és olasz támogatással végrehajtott francia ellencsapás tönkreverné az alakulófélben lévő német hadsereget, sőt a bevonulást eredetileg 1937-re tervező Hitler is úgy fogalmazott később, hogy a megszállást követő 48 óra „pályafutása legidegtépőbb időszaka” volt, hiszen a rendelkezésre álló katonai források még a „mérsékelt ellenállást” sem tették volna lehetővé. A kiadott parancs is azt tartalmazta, hogy francia ellencsapás esetén azonnal vissza kellett volna vonulni. Ugyan összesen 19 német zászlóaljat mozgósítottak, de ezek közül mindössze három lépte át a Rajnát, és ellenük a francia határvédelem önmagában is sikeresen felléphetett volna. Wilhelm Keitel, aki ekkoriban a hadügyminisztériumban a Wehrmacht szervezésének ügyeivel foglalkozott, Nürnbergben később úgy vélekedett, hogy a német egységeket „elhessegethették volna, mint egy idegesítő legyet”. De nem így történt, és ennek több oka is volt.
Egyrészt a diplomáciai tapogatózások azt igazolták, hogy a britek a rajnai kérdés erőszakos megoldását nem tekintik háborús oknak, és egy német terület németek általi birtokba vételéért nem fognak ismét a Somme folyó mellett hadakozni. Az eljárás módját ugyan sajnálatosnak tartották, de szerintük ezáltal nem gyengül a francia biztonság, és a németek „végső soron csak a saját hátsó udvarukat foglalják vissza”. Az út szabaddá válását az is elősegítette, hogy az 1935 tavaszán németellenes éllel létrejött angol–francia–olasz ún. Stresa-front Benito Mussolini abesszíniai háborúja miatt felbomlott, a Duce ugyanis megorrolt a kétkulacsos politikát folytató angol és francia vezetőkre, illetve az országa tekintélyét romboló, amúgy erőtlen szankciókat elrendelő Népszövetségre, és kijelentette a római német követnek, hogy országa nem fog részt venni semmilyen németellenes akcióban.
Ugyanakkor Hitler is jól keverte a kártyákat, hiszen az olaszok támogatása mellett Németország katonai felszerelést szállított Hailé Szelasszié seregének is – hadd húzódjon el a válság és hadd kösse le a hatalmak figyelmét. A Führer egy francia újságírónak adott interjújában azt állította, hogy kormánya elásta a csatabárdot Franciaországgal. Arra a közbevetésre, hogy akkor miért nem módosít a Mein Kampf szövegén, ahol a franciákat ősellenségnek nevezi, úgy reagált, hogy ő politikus, aki a „korrektúráit a külpolitikájában eszközli, ami a Franciaországgal való megegyezésre van ráállítva”. Miközben német katonák meneteltek a kölni hídon, Hitler 25 évre szóló megnemtámadási szerződés aláírását javasolta a nyugati országoknak és kilátásba helyezte országa visszatérését a Népszövetségbe.
Mindezzel együtt a német fellépés rejtett magában némi – főleg katonai – kockázatot. A berlini francia követ már 1935 végén riasztotta Párizst: Hitler „egy kalóz egy kereskedelmi hajónak álcázott kalózhajón, akivel lehet egy ideig együtt hajózni, de egyszer csak felhúzza a fekete zászlót, előveszi az ágyúkat és megtámadja az útitársait”. A választások előtt álló francia kormány – a brit és az olasz magatartás ismeretében és a nyílt német kihívás dacára – meghajolt az óriási mozgósítási költségekkel riogató és a haderő felkészületlenségét hangoztató vezérkar tehetetlensége előtt. A francia miniszterelnök rádiószózatban fejezte ki rosszallását, a Népszövetség is megállapította a versailles-i békeszerződés megsértését, de közvetlen ellenlépést nem tett. A franciák pedig nem mertek egyedül cselekedni, visszahúzódtak a Maginot-vonal mögé és várták a következő német lépést. Hitler a kelet felé vezető úton az első lépést nyugat felé tette meg. A blöff bejött, a rajnai nyitány tökéletesen sikerült.
