1923. február 21. – A bíróság ítéletet hirdet Károlyi Mihály hazaárulási perében

Előzmények

Elsőként – már 1920-ban – a népbiztosok pere zajlott le. Ez esetben azonban sokkal egyértelműbb volt a jogi helyzet, hiszen abban teljes egyetértés uralkodott, hogy a kommunista diktatúra vezetőit felelősségre kell vonni. Ezt követően indult meg a Tisza-per, azaz a Tisza István feltételezett gyilkosaival szembeni eljárás. Az azonban még 1920-ban, sőt ’21-ben sem volt egyértelmű, hogy büntetendő időszakot 1918. november 1-ig, a Károlyi Mihály által fémjelezett időszakra is kiterjesszék-e. Bár Szterényi József vagy éppen Pallavicini György határozottan követelték, hogy az októbristákat is állítsák bíróság elé, ez ellen szólt, hogy az 1918(-1919)-es események számos szereplője volt még mindig aktív a közéletben. Elég csak a Károlyi-kormányban hadügyi államtitkári szerepet betöltő Friedrich Istvánra vagy éppen a Berinkey-kormányban egy ideig miniszteri tárcát viselő Nagyatádi Szabó Istvánra gondolni. Mindemellett pedig Károlyi több rokona (pl. féltestvére Károlyi József; apósa, Andrássy Gyula – érdekes, hogy a Károlyi-család Horthyhoz közel álló tagjai /Gyula és Imre/ kezdettől fogva élesen elhatárolódtak a vádakkal illetett rokonunktól), közeli ismerőse (pl. az épp külügyminiszteri székben ülő Bánffy Miklós) is egyelőre a magyar társadalmi elit megkerülhetetlen szereplőinek számítottak, akikre tekintettel kellemetlen lett volna a pert végigvinni. Mindebben IV. Károly király két balsikerű visszatérési kísérlete hozott fordulatot: Károlyi említett arisztokrata rokoni és ismeretségi körének jó része ezek nyomán elvesztette befolyását, így elhárultak az akadályok a per útjából.

A per

A Károlyi elleni – pert felvezető – támadásokat Windischgraetz Lajos herceg indította meg: először a Pester Lloydban publikált cikket Károlyi titkos antantkapcsolatairól, majd a nemzetgyűlésben is felszólalt ugyanebben a témában. A vörös gróf elleni pernek azonban egyelőre nem volt meg a jogi alapja, amelyen végül a Nemzetgyűlés segített. Már a világháború ideje óta létezett az 1915:XVIII. tc. („a hazaárulók vagyoni felelősségéről”), melyet azonban eredetileg főként alacsonyabb származású, az országba betörő ellenséget (pl. szerbek, románok) támogató helyi nemzetiségi személyekkel szembeni fellépés céljával alkottak meg. Ez a jogszabály éppen ezért csak az adott személy tulajdonának elvételét tette lehetővé és nem gondolt arra, hogy adott esetben egy hitbizomány ügyében is fognak döntést hozni értelmében. Károlyi Mihály esetében pont ez a helyzet állt elő: a „vörös gróf” vagyona a Károlyi-család hitbizományának részét képezte, így nem lehetett rá érvényesíteni az 1915-ös említett törvényt. A Nemzetgyűlés ennek megfelelően az 1921:XLIII. tc-kel kiegészítette az 1915-ös törvényt, immár létrehozva a jogalapot hitbizományi vagyon elkobzására is, mindehhez pedig hozzá tették, hogy a módosítás „alkalmazást nyer azokban az ügyekben is, amelyek a jelen törvény életbelépése előtt elkövetett bűncselekmények alapján merültek fel.” Azaz a törvény kétségtelenül visszamenőleges hatályú lett – nem csoda, hogy a későbbiekben csak „Lex Károlyiként” utaltak rá.

Az 1922-ben induló perben felperesként a Kincstári Jogügyigazgatóság lépett fel Károlyit felségsértéssel, hűtlenséggel, lázadással, az állam hadereje ellen elkövetett bűntettel, esküvel fogadott katonai szolgálati kötelesség megszegésére való csábítással, felségárulással és zendüléssel vádolva. Az ekkor épp Dalmáciában, emigrációban élő korábbi miniszterelnök védelmét korábbi hívei közül előbb a népköztársaságot 1918-ban kikiáltó Nagy György, majd Károlyi egykori belügyminisztere, Nagy Vince látta el (ő később azok után, hogy Károlyi védelmét ellátta, lett Debrecen képviselője az országgyűlésben). A per során a védelem is megkapta a lehetőséget, így sikerült is elérniük, hogy a legkirívóbban hamis vádakat ejtsék, illetve a bíróság az eljárás során pótlólagos bizonyítást is kért a felperestől. Általában véve elmondható, hogy a vádként felhozott események többnyire valóban megtörténtek, így a fő kérdés inkább az volt, hogy azokat helyesen értelmezve, értékelve valóban a törvény tényállását merítik-e ki? E tekintetben a minden követ megmozgató védelemnek sem sikerült változást elérnie. Az öt fős bírói tanács (3–2 arányban) végül Károlyi ellenében döntött, amit 1923. február 21-én hirdettek ki.

Az ügy azonban itt nem állt meg. A döntés komoly nemzetközi hullámokat vetette: angol és különösen francia részről komoly tiltakozás indult és diplomáciai nyomást gyakoroltak  az eljárással és az ítélettel szemben. Károlyi májusban fellebbezett, minek nyomán a Budapesti Ítélőtábla is foglalkozott az üggyel, de 1923. július 28-án hozott döntésében megerősítette az elsőfokú ítéletet. Károlyi kihasználta az utolsó jogi lehetőséget is: 1923. októberben felülvizsálgati kérelmet nyújtott be, aminek eredményeként az ügy a Kúria elé került, de 1924. december 16-án itt, a legfelsőbb szinten is Károlyit elmarasztaló döntés született, ami ezáltal jogerőssé vált. Károlyi Mihály teljes ingó és ingatlan vagyonát, valamint a hitbizományok 60 százalékát elkobozták, a maradék 40 % a család többi tagjának birtokában maradt. Később még Károlyi 1928-ban perújrafelvételi keresetet is benyújtott, ám ezt sem fogadták el.

Értékelés, összegzés

Száz év távlatából visszatekintve egyértelmű, hogy a per koncepciós elemeket tartalmazott. Az ellenforradalmi vezető réteg az összeomlás felelősségét tudatosan, jogi eszközöket felhasználva az októbrista vezetőkre (köztük első helyen Károlyi Mihályra) kívánta hárítani. Ennek megfelelően alkották meg az eljárást lehetővé tevő törvényt is. A per számos eleme ugyanakkor megtörtént eseményeken alapult – mint például a Nemzeti Tanács megszervezése és annak 1918. október végi tevékenysége – a fő kérdés tehát inkább a megtörtént események megítélése, értékelése. Ez az amit a korabeli bíróság hazaárulásnak minősített, míg az októbrista visszaemlékezők az ország demokratikus megmentési kísérletének tekintették.