rubicon

1920. március 1. – Horthy Miklós kormányzóvá választása

lock Ingyenesen olvasható
6 perc olvasás

Ha feltesszük a kérdést, hogy mikor kezdődött a Horthy-korszak, egyértelműen 1920. március 1-jét adhatjuk meg válaszként. Ezen a napon választotta ugyanis a Nemzetgyűlés elsöprő többséggel Magyarország kormányzójává Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét. Az ide vezető folyamatok azonban igen összetettek voltak.

Az ellenforradalom

A magát az 1918–1919-es forradalmi berendezkedésekkel szemben büszkén ellenforradalminak nevező tábor előtt a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukásával nyílt meg az út a hatalom megragadására. Szegeden már hónapok óta működött egy ellenforradalmi kormány, melynek jó ideig a hadügyminiszteri tisztségét viselte Horthy Miklós, ebben a minőségében elindítva az új, ellenforradalmi haderő, a Nemzeti Hadsereg felállítását. Velük szemben azonban egy Budapesten alakult ellenforradalmár csoport Friedrich István vezetésével gyorsabban cselekedett, és augusztus 6-án sikeres puccsot hajtott végre a kormányzati hatalmat hat napig gyakorló szociáldemokrata-szakszervezeti kabinettel szemben, így ők alkothatták meg az új, ellenforradalmi kormányt. Mindebből kifolyólag a szegedi kormány fel is bomlott, de Horthy Miklós még ezelőtt önállósította magát a Nemzeti Hadsereg fővezéreként, és a legjelentősebb magyar fegyveres erő élén Siófokra tette át a székhelyét. A talán szokatlan helyszínválasztást a Magyarország életét alapvetően meghatározó román megszállás magyarázza. Mint az közismert, a belső támogatottságát teljesen fölemésztő Tanácsköztársaság bukását is a román támadás okozta (azaz a román hadsereg előbb támadott, mintsem hogy a fokozódó belső elégedetlenség elsöpörhette volna a vörös diktatúrát): a román haderő előbb átkelt a Tiszán, majd bevonult Budapestre, sőt egészen Győrig megszállta az Észak-Dunántúlt is. A budapesti kormány tehát a román megszállás mellett meglehetősen korlátozott hatáskörrel tudott működni, ellenben Horthy az ország szinte egyetlen, románok által meg nem szállt területét vonta irányítása alá.

Horthy Miklós a Parlamentbe érkezik, 1920. március 1-jén (mögötte: Prohászka Ottokár, a fővezért felkereső nemzetgyűlési küldöttség vezetője)
Forrás: Wikimedia Commons / Izsák–Pölöskei–Romsics–Urbán: Magyar miniszterelnökök 1848–2002. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. p. 82

Mindezek után hónapokig elhúzódó kormányalakítási kísérletek zajlottak, hogy az antant számára megfelelő, koalíciós vezetés álljon az ország élére, amit már a béketárgyalásokra is meghívnak. 1919 októberében végül az antanthatalmak Sir George Russell Clerket, a brit külügyminisztérium egyik vezető diplomatáját küldték Magyarországra a helyzet tisztázására. Clerk hosszú tárgyalásokkal elérte a kormány átalakítását, azaz végül a szociáldemokraták is beléptek, így teljesült az antant ez irányú elvárása, és Clerk ennek nyomán a győztes hatalmak nevében elismerte a kormányt. Emellett elérte, hogy a románok első lépésben a Tisza vonaláig kivonuljanak az országból. Harmadikként pedig gondoskodni kívánt arról is, hogy a rendet a román megszállás megszűnése után is megfelelő katonai erő garantálja – megakadályozva egy esetleges újabb kommunista kísérletet. Ennek értelmében a tengerészkarrierje okán is jó brit kapcsolatokkal bíró, határozottságot mutató Horthy Miklósban látta meg azt a személyt, aki eleget tud tenni ennek a feladatnak. Horthy tehát Clerk tárgyalásai eredményeként a Nemzeti Hadsereg élén 1919. november 16-án bevonulhatott Budapestre , ezzel jelentős lépést téve a főhatalom későbbi megszerzése felé.

A közjogi helyzet tisztázása

1918–1919-ben gyors egymásutánban váltották egymást a politikai berendezkedések az országban, így mindenfajta konszolidáció előfeltétele volt az államforma és általában a közjogi helyzet tisztázása. Ennek első elemeként végre a népakarathoz nyúltak: először a magyar történelem során általános választójog mellett többpárti választásokat tartottak 1920. január végén. Bár a választást az őket ért atrocitások miatt bojkottálták a szociáldemokraták, az mégis egyértelműen kiderült, hogy a királyság hívei elsöprő többséget alkotnak. 21. századi szemmel nézve érdekes, hogy 1920-ban nem született új alkotmány vagy bármilyen olyan törvény, amely deklarálta volna, hogy Magyarország királyság. A korabeli közjogi gondolkodás értelmében ugyanis a Károlyi-féle rendszer, illetve a kommunista diktatúra illegitim alapokon állt, így tehát a királyság és a sok évszázados magyar történeti alkotmány valójában egy pillanatra sem szűnt meg, ezért nem is kell a helyreállításáról törvényt alkotni (egyedül a 2394/1920-as, „az állami hatóságok, hivatalok és intézmények elnevezéséről” szóló miniszterelnöki rendelet tisztázta, hogy a hivatalok nevét a „magyar királyi” jelzővel kell használni).

Horthy Miklós leteszi a kormányzói esküt a Nemzetgyűlés előtt, 1920. március 1-jén
Forrás: Wikimedia Commons

Sokkal bonyolultabb kérdés volt ennél az államfő személyéről való döntés. A királyság államformája maga után vonta, hogy királyt kellene választani. Ezzel kapcsolatban a legitimisták egyértelműnek tekintették IV. Károly visszatérését, ugyanis szerintük a megkoronázott király jogai nem szűntek meg. A másik oldal, a szabad királyválasztók viszont a trónt üresnek tekintették és új király megválasztását tartották szükségesnek. Minthogy a vita rövid távon nehezen volt eldönthető, ráadásul a béke megkötése előtt az ország szuverenitása sem állt helyre, logikusnak tűnt, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdést ne rendezzenek véglegesen, inkább ideiglenes megoldást válasszanak. Ez utóbbira pedig a magyar történelmi hagyomány számos példát nyújtott már korábban a kormányzói tisztség formájában – elég csak a leghíresebb példát, Hunyadi Jánost említeni. Innentől kezdve már csak a kormányzó személye volt a kérdés.

A kormányzóválasztás

Ezzel kapcsolatban igen fontos volt a különböző közjogi lépések sorrendje. Egyes politikusok – leginkább a hatalomba visszatérni szándékozó Friedrich István – úgy gondolták, hogy a választások alapján elsőként az új kormányt kell megalkotni, majd ez terjeszti a később összeülő Nemzetgyűlés elé a megválasztandó kormányzó személyét. Az egyre nagyobb befolyást gyakorló fővezér azonban egy hadparanccsal húzta keresztül számítását: utasította az ügyvezető kormányt, hogy a Nemzetgyűlés összeüléséig, illetve az új államfő megválasztásáig maradjon hivatalban, így a kormányzóválasztást még ők tudják lebonyolítani. Mindehhez járult hozzá az antant február 2-i üzenete, melyben deklarálták, hogy semmilyen formában sem fogadják el a Habsburg-restaurációt, így a Friedrich István által támogatott József főherceg esélyei a kormányzói cím elnyerésére szertefoszlottak (nem csak a főherceg feltételezte joggal, hogy Horthy keze is benne lehetett a Habsburgokat elutasító antantálláspont megszületésében). Horthy Miklós személye mellett viszont a Nemzeti Hadsereg agilis tisztjei (például Gömbös Gyula) országos propagandát is kifejtettek, így a fővezér fokozatosan a legesélyesebb, egyedüli reális jelöltté vált. Talán ennél is fontosabb volt az antant támogatása: a jó angolszász kapcsolatokkal bíró, határozottságot, de egyúttal megfontoltságot is tanúsító fővezért a győztes hatalmak megfelelő jelöltnek tekintették.

A kormányzóválasztás szavazatianak összesítése (levéltári dokumentum)
Forrás: MNL OL (https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/horthy_miklos_kormanyzova_valasztasa)

A Nemzetgyűlés február folyamán megalkotta „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről” szóló, 1920:I. törvénycikket. Már a jogszabály címéből is következett, hogy eredetileg, 1920-ban valóban ideiglenes megoldásnak szánták. Ebben úgy fogalmaztak, hogy a bonyolult közjogi helyzetből fakadó „következmények megállapítását a békekötés utáni időre tartja fenn magának”. Továbbá: „a nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi […] az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ”. A kormányzói jogkört a törvény a királyi jogoknál jóval szűkebbre szabta, az elsőként elfogadott törvényben még a házfeloszlatás és -elnapolás jogát sem kapta meg a kormányzó. A törvényt végül 1920. február 28-án fogadta el a Nemzetgyűlés, ezt pedig rögtön követte a kormányzóválasztás is, 1920. március 1-jén.

Február folyamán tisztázódtak a kormányzói cím iránti aspirációk. József főherceg a jelzett körülmények között kénytelen volt visszakozni és híveit is erre szólította föl. A másik több oldalról felvetődő jelölt, Apponyi Albert ugyanígy járt el, így az egyedüli reális jelölt Horthy Miklós maradt, aki maga is ambicionálta a tisztséget. A szavazás napján a különítményes katonák megszállták a Parlament épületét. Ennek nyomán a kommunista rendszer történetírása a katonák által megfélemlített Nemzetgyűlésről beszélt és Horthy megválasztását mintegy fegyveres erőszakkal indokolta. Valójában azonban a különítményesek jelenléte nem változtatott a borítékolható eredményen. 141 képviselő szavazott, közülük 131-en Horthyra, 7-en Apponyira, valamint született 3 érvénytelen szavazat is. A Nemzetgyűlés küldöttségét ezután Prohászka Ottokár vezette a fővezérségre, ahol tájékoztatták Horthyt az eredményről. A Parlamentbe érkező fővezér azonban szűkösnek érezte a felkínált jogkört, így eleinte visszautasította a felkérést. Mire – emlékirata szerint – Rakovszky István házelnök végül a következőt válaszolta: „Kérem, diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja.” Ami biztos: a pártvezetők írásos ígérvényt tettek Horthynak arra nézve, hogy a kormányzói jogkört igényeinek megfelelően bővíteni fogják (például házfeloszlatás és elnapolás joga – ezt még ugyanezen év augusztusában valóra is váltották az 1920:XVII. törvény megalkotásával). Ezek után Horthy bevonult az ülésterembe és letette a kormányzói esküt, amivel szimbolikusan is kezdetét vette a Horthy-korszak – bár ekkor még kevesen sejtették, hogy nem egy csupán néhány hónapig tartó epizódot, hanem a következő két és fél évtizedet meghatározó döntést hoztak meg aznap.

103 cikk ezzel a kulcsszóval