1920. március 1. – Horthy Miklós kormányzóvá választása

Ha feltesszük a kérdést, hogy mikor kezdődött a Horthy-korszak, egyértelműen 1920. március 1-jét adhatjuk meg válaszként. Ezen a napon választotta ugyanis a Nemzetgyűlés elsöprő többséggel Magyarország kormányzójává Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét. Az ide vezető folyamatok azonban igen összetettek voltak.

Az ellenforradalom

A magát az 1918–1919-es forradalmi berendezkedésekkel szemben büszkén ellenforradalminak nevező tábor előtt a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukásával nyílt meg az út a hatalom megragadására. Szegeden már hónapok óta működött egy ellenforradalmi kormány, melynek jó ideig a hadügyminiszteri tisztségét viselte Horthy Miklós, ebben a minőségében elindítva az új, ellenforradalmi haderő, a Nemzeti Hadsereg felállítását. Velük szemben azonban egy Budapesten alakult ellenforradalmár csoport Friedrich István vezetésével gyorsabban cselekedett, és augusztus 6-án sikeres puccsot hajtott végre a kormányzati hatalmat hat napig gyakorló szociáldemokrata-szakszervezeti kabinettel szemben, így ők alkothatták meg az új, ellenforradalmi kormányt. Mindebből kifolyólag a szegedi kormány fel is bomlott, de Horthy Miklós még ezelőtt önállósította magát a Nemzeti Hadsereg fővezéreként, és a legjelentősebb magyar fegyveres erő élén Siófokra tette át a székhelyét. A talán szokatlan helyszínválasztást a Magyarország életét alapvetően meghatározó román megszállás magyarázza. Mint az közismert, a belső támogatottságát teljesen fölemésztő Tanácsköztársaság bukását is a román támadás okozta (azaz a román hadsereg előbb támadott, mintsem hogy a fokozódó belső elégedetlenség elsöpörhette volna a vörös diktatúrát): a román haderő előbb átkelt a Tiszán, majd bevonult Budapestre, sőt egészen Győrig megszállta az Észak-Dunántúlt is. A budapesti kormány tehát a román megszállás mellett meglehetősen korlátozott hatáskörrel tudott működni, ellenben Horthy az ország szinte egyetlen, románok által meg nem szállt területét vonta irányítása alá.

Mindezek után hónapokig elhúzódó kormányalakítási kísérletek zajlottak, hogy az antant számára megfelelő, koalíciós vezetés álljon az ország élére, amit már a béketárgyalásokra is meghívnak. 1919 októberében végül az antanthatalmak Sir George Russell Clerket, a brit külügyminisztérium egyik vezető diplomatáját küldték Magyarországra a helyzet tisztázására. Clerk hosszú tárgyalásokkal elérte a kormány átalakítását, azaz végül a szociáldemokraták is beléptek, így teljesült az antant ez irányú elvárása, és Clerk ennek nyomán a győztes hatalmak nevében elismerte a kormányt. Emellett elérte, hogy a románok első lépésben a Tisza vonaláig kivonuljanak az országból. Harmadikként pedig gondoskodni kívánt arról is, hogy a rendet a román megszállás megszűnése után is megfelelő katonai erő garantálja – megakadályozva egy esetleges újabb kommunista kísérletet. Ennek értelmében a tengerészkarrierje okán is jó brit kapcsolatokkal bíró, határozottságot mutató Horthy Miklósban látta meg azt a személyt, aki eleget tud tenni ennek a feladatnak. Horthy tehát Clerk tárgyalásai eredményeként a Nemzeti Hadsereg élén 1919. november 16-án bevonulhatott Budapestre , ezzel jelentős lépést téve a főhatalom későbbi megszerzése felé.

A közjogi helyzet tisztázása

1918–1919-ben gyors egymásutánban váltották egymást a politikai berendezkedések az országban, így mindenfajta konszolidáció előfeltétele volt az államforma és általában a közjogi helyzet tisztázása. Ennek első elemeként végre a népakarathoz nyúltak: először a magyar történelem során általános választójog mellett többpárti választásokat tartottak 1920. január végén. Bár a választást az őket ért atrocitások miatt bojkottálták a szociáldemokraták, az mégis egyértelműen kiderült, hogy a királyság hívei elsöprő többséget alkotnak. 21. századi szemmel nézve érdekes, hogy 1920-ban nem született új alkotmány vagy bármilyen olyan törvény, amely deklarálta volna, hogy Magyarország királyság. A korabeli közjogi gondolkodás értelmében ugyanis a Károlyi-féle rendszer, illetve a kommunista diktatúra illegitim alapokon állt, így tehát a királyság és a sok évszázados magyar történeti alkotmány valójában egy pillanatra sem szűnt meg, ezért nem is kell a helyreállításáról törvényt alkotni (egyedül a 2394/1920-as, „az állami hatóságok, hivatalok és intézmények elnevezéséről” szóló miniszterelnöki rendelet tisztázta, hogy a hivatalok nevét a „magyar királyi” jelzővel kell használni).

Sokkal bonyolultabb kérdés volt ennél az államfő személyéről való döntés. A királyság államformája maga után vonta, hogy királyt kellene választani. Ezzel kapcsolatban a legitimisták egyértelműnek tekintették IV. Károly visszatérését, ugyanis szerintük a megkoronázott király jogai nem szűntek meg. A másik oldal, a szabad királyválasztók viszont a trónt üresnek tekintették és új király megválasztását tartották szükségesnek. Minthogy a vita rövid távon nehezen volt eldönthető, ráadásul a béke megkötése előtt az ország szuverenitása sem állt helyre, logikusnak tűnt, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdést ne rendezzenek véglegesen, inkább ideiglenes megoldást válasszanak. Ez utóbbira pedig a magyar történelmi hagyomány számos példát nyújtott már korábban a kormányzói tisztség formájában – elég csak a leghíresebb példát, Hunyadi Jánost említeni. Innentől kezdve már csak a kormányzó személye volt a kérdés.

A kormányzóválasztás

Ezzel kapcsolatban igen fontos volt a különböző közjogi lépések sorrendje. Egyes politikusok – leginkább a hatalomba visszatérni szándékozó Friedrich István – úgy gondolták, hogy a választások alapján elsőként az új kormányt kell megalkotni, majd ez terjeszti a később összeülő Nemzetgyűlés elé a megválasztandó kormányzó személyét. Az egyre nagyobb befolyást gyakorló fővezér azonban egy hadparanccsal húzta keresztül számítását: utasította az ügyvezető kormányt, hogy a Nemzetgyűlés összeüléséig, illetve az új államfő megválasztásáig maradjon hivatalban, így a kormányzóválasztást még ők tudják lebonyolítani. Mindehhez járult hozzá az antant február 2-i üzenete, melyben deklarálták, hogy semmilyen formában sem fogadják el a Habsburg-restaurációt, így a Friedrich István által támogatott József főherceg esélyei a kormányzói cím elnyerésére szertefoszlottak (nem csak a főherceg feltételezte joggal, hogy Horthy keze is benne lehetett a Habsburgokat elutasító antantálláspont megszületésében). Horthy Miklós személye mellett viszont a Nemzeti Hadsereg agilis tisztjei (például Gömbös Gyula) országos propagandát is kifejtettek, így a fővezér fokozatosan a legesélyesebb, egyedüli reális jelöltté vált. Talán ennél is fontosabb volt az antant támogatása: a jó angolszász kapcsolatokkal bíró, határozottságot, de egyúttal megfontoltságot is tanúsító fővezért a győztes hatalmak megfelelő jelöltnek tekintették.

A Nemzetgyűlés február folyamán megalkotta „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről” szóló, 1920:I. törvénycikket. Már a jogszabály címéből is következett, hogy eredetileg, 1920-ban valóban ideiglenes megoldásnak szánták. Ebben úgy fogalmaztak, hogy a bonyolult közjogi helyzetből fakadó „következmények megállapítását a békekötés utáni időre tartja fenn magának”. Továbbá: „a nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi […] az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ”. A kormányzói jogkört a törvény a királyi jogoknál jóval szűkebbre szabta, az elsőként elfogadott törvényben még a házfeloszlatás és -elnapolás jogát sem kapta meg a kormányzó. A törvényt végül 1920. február 28-án fogadta el a Nemzetgyűlés, ezt pedig rögtön követte a kormányzóválasztás is, 1920. március 1-jén.

Február folyamán tisztázódtak a kormányzói cím iránti aspirációk. József főherceg a jelzett körülmények között kénytelen volt visszakozni és híveit is erre szólította föl. A másik több oldalról felvetődő jelölt, Apponyi Albert ugyanígy járt el, így az egyedüli reális jelölt Horthy Miklós maradt, aki maga is ambicionálta a tisztséget. A szavazás napján a különítményes katonák megszállták a Parlament épületét. Ennek nyomán a kommunista rendszer történetírása a katonák által megfélemlített Nemzetgyűlésről beszélt és Horthy megválasztását mintegy fegyveres erőszakkal indokolta. Valójában azonban a különítményesek jelenléte nem változtatott a borítékolható eredményen. 141 képviselő szavazott, közülük 131-en Horthyra, 7-en Apponyira, valamint született 3 érvénytelen szavazat is. A Nemzetgyűlés küldöttségét ezután Prohászka Ottokár vezette a fővezérségre, ahol tájékoztatták Horthyt az eredményről. A Parlamentbe érkező fővezér azonban szűkösnek érezte a felkínált jogkört, így eleinte visszautasította a felkérést. Mire – emlékirata szerint – Rakovszky István házelnök végül a következőt válaszolta: „Kérem, diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja.” Ami biztos: a pártvezetők írásos ígérvényt tettek Horthynak arra nézve, hogy a kormányzói jogkört igényeinek megfelelően bővíteni fogják (például házfeloszlatás és elnapolás joga – ezt még ugyanezen év augusztusában valóra is váltották az 1920:XVII. törvény megalkotásával). Ezek után Horthy bevonult az ülésterembe és letette a kormányzói esküt, amivel szimbolikusan is kezdetét vette a Horthy-korszak – bár ekkor még kevesen sejtették, hogy nem egy csupán néhány hónapig tartó epizódot, hanem a következő két és fél évtizedet meghatározó döntést hoztak meg aznap.