Ingyenesen olvasható
1910. március 14-én az erdélyi Kőhalomban született László Gyula, a 20. századi magyar régészettudomány egyik meghatározó alakja, aki képzőművészként is maradandót alkotott. Édesapja, id. László Gyula 1902-ben kötött házasságot Tordai Vilmával. 1916-ban a román betörés miatt menekülniük kellett, de visszatérésük után, 1918-ban ismét elhagyták szülőföldjüket. Egy rövid vagonlakói lét után Budapestre költöztek, ahol László Gyula a Kölcsey Gimnáziumban végezte el középiskolai tanulmányait. Már itt is felfigyeltek kiváló rajzkészségére, tehetségét Szőnyi István magánrajziskolájában tudta kibontakoztatni.
Úgy tűnt, hogy ezen a pályán marad, a Képzőművészeti Főiskolát kitüntetéssel végezte el. Különböző ösztöndíjaknak köszönhetően járt Párizsban, Londonban, Firenzében és Velencében, kezébe vehette Leonardo da Vinci rajzait. A rengeteg impulzus hatására elbizonytalanodott, kételkedni kezdett művészi kvalitásaiban. Beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ókeresztény régészet –magyar föld régészete és néprajz szakra. Az archeológia már gyermekkorában érdekelte, amikor pajtásaival kincset keresett a kőhalmi Árpád-kori várban. A diploma megszerzése után a kutatói/bölcsész és a művészeti pálya közül választhatott, ő az előbbi mellett döntött, de a képzőművészettől élete végéig sem szakadt el.
Karrierjében sokat köszönhetett Zichy Istvánnak, a Magyar Nemzeti Múzeum – Magyar Történeti Múzeum főigazgatójának. Ő volt az, aki 1935-ben bevonta az ún. sztyeppekiállítás munkálataiba, majd később állást is biztosított számára. Számíthatott a nála 10 évvel idősebb, ekkor már elismert kutatóra, Fettich Nándorra, aki számos ásatására magával vitte. A biztos egzisztencia tudatában családot is alapított, Vidra Máriát – Maricát – vette feleségül. A Harriseion-ösztöndíj révén féléves tanulmányútra mehettek, a görög, bizánci és iszlám világ nagy hatást gyakorolt rá.
A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben és Székelyföldön rögtön megkezdődött a magyar közigazgatás, oktatás és tudományos élet megszervezése. Kolozsvárra visszakerült a Szegedre telepített I. Ferenc József Tudományegyetem, és létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet. A tudománypolitika úgy vélte, hogy a régészetnek a honfoglalás kor kutatására kell koncentrálnia, mivel a románok addig leginkább a dák–római feltárásokat szorgalmazták. A tervek megvalósítóját az ambiciózus László Gyulában látták, ezért kinevezték az Erdélyi Tudományos Intézet élére, egyúttal pedig a nyilvános rendes tanári címet is megkapta. Az oktatáson kívül fontos ásatásokban vett részt, többek között befejezte a Zápolya utcai honfoglalás kori temető feltárását. Az eredmények természetesen a közvéleményt is foglalkoztatták, mivel az újabb és újabb információk Kolozsvár magyar múltját támasztották alá.
1941–1942 telén Fettich Nándorral a németek által megszállt Kijevben tartózkodott, ahol felmérték a Lavra Múzeum régészeti állományát, köztük a magyar őstörténet szempontjából meghatározó leleteket. Rendkívül rideg körülmények között dolgoztak, a hőmérséklet időként a –20 C-ot is elérte. A tudományos szempontokat tartották szem előtt, meg sem fordult a fejükben, hogy a műtárgyakat elvigyék az őrzési helyükről. A magyar régészek magatartásáról a szovjet politikai vezetés is értesült, a Moszkvából sugárzott magyar nyelvű Kossuth Rádióban ezért később köszönetet is mondtak nekik. Ugyanakkor a biztonságos közlekedés érdekében a Megszállt Keleti Területek Minisztériumának (Reichsministerium für die besetzten Ostgebiete) uniformisát viselték, ami 1945 után egyenlő lett az SS (náci) egyenruhával. Ennek következménye – Fettich Nándoréhoz hasonlóan – László Gyula pályafutására is rányomta a bélyegét.
A második világháborús front közeledtével László Gyula családjával az óhazába menekült, majd visszarendelték Kolozsvárra. Minden erejével az ottani múzeumügy, illetve oktatás javításán dolgozott. 1949-ben Ortutay Gyula felkérte, hogy vegye át a Magyar Nemzeti Múzeum irányítását, illetve a pesti régészeti tanszék vezetését. Ekkor azonban Ortutayt Révai József váltotta, aki már elődje jelöltjében gondolkodott. A fővárosba költözött László Gyula így beosztott régészeti előadó lett a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában, és a tudományos életből is mellőzték. Hogy eltartsa családját, diafilmeket készített, illetve különböző kiállítások rendezésében vett részt. A Magyar Nemzeti Múzeumba való visszakerülése után a Középkori Osztály vezetője lett, illetve megbízott oktatóként az egyetemen tanított. Szimpatizált az 1956-os forradalommal, amit Fülep Ferenc főigazgató erőteljesen szóvá tett.
1957. január 1-jével nevezték ki az ELTE-re, ahol egészen nyugdíjazásáig tanított. Legendás oktató volt, friss gondolatai, lendületes és magával ragadó előadásai, problémafelvetései inspirálólag hatottak tanítványaira. A szemináriumokon, amelyek valóságos agytornák voltak, a hallgatókat megtanította gondolkozni, a vizsgákon is a gondolatmenetet, a logikai konstrukciókat kérte számon. Módszereihez tartozott a régészeti néprajz, ennek során a korábbi jelenségeket az etnográfia eredményeivel vetette össze.
László Gyula tudományos munkássága rendkívül szerteágazó, cikkeinek, tanulmányainak, ismertetéseinek, könyveinek száma eléri a 800-at. A legnagyobb vitát kétségkívül a kettős honfoglalás elmélete váltotta ki. Elgondolása szerint a 9. század végi honfoglalás előtt, 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, azaz a 895-ben bejött magyar törzsek már magyarokat találtak itt. Véleményének igazolására régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokat sorakoztatott fel. Vele ellentétben kritikusai azt hangsúlyozták, hogy voltaképpen feltevések láncolatáról van szó. Bizonytalan lábakon áll az etnikai meghatározás, a magyar régészeti hagyatékot nem lehet csupán a gazdag mellékletes sírokra szűkíteni. Egyes vélekedések szerint László Gyula elmélete nem igazolható, míg mások az archeogenetikai kutatások eredményeiben bíznak.
Nagyon sokat tett a régészeti eredmények népszerűsítéséért. Az 1944-ben megjelent Honfoglaló magyar nép élete című műve pár hét alatt elfogyott. Az 50 rajz a honfoglalókról című munkát 250 ezer példányban adták ki. Rendkívül kiterjedt levelezést folytatott a kortársakkal, határon innen és túl. Előadások, kiállításmegnyitók, interjúk és egyéb szereplések bizonyítják elismertségét. 1998 nyarán meghívást kapott, hogy június 20-án nyissa meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett Barabás Miklós-kiállítást, illetve előtte lévő nap átvette volna az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület díját Kolozsvárott. Az első állomás Nagyvárad volt. Amikor június 17-én a szobájában keresték, teljesen útra készen, egy karosszékben örök álomba szenderülve találták meg. Temetése 1998. július 3-án a budapesti Farkasréti temetőben volt.
