Ingyenesen olvasható
1889. március 18-án halt meg Rómer Flóris, a magyar régészettudomány atyja. Neki köszönhető, hogy a magyar régészeti eredmények Magyarországon és Európa-szerte megismerhetővé váltak. 30 önálló kötetet és 450 tudományos közleményt publikált, mindez szerteágazó tevékenységének egyértelmű bizonyítéka. Foglalkozott többek között a középkori falképekkel, monográfiát írt a régi Pestről, felkutatta az európai könyvárakban és gyűjteményekben őrzött Corvinákat, értékes megfigyeléseket tett közzé a bronzöntésről, felhasználta a műtárgyfényképezésben rejlő lehetőségeket, javaslatot tett az ipar- és céhtörténeti emlékek megőrzésére és feldolgozására.
Rómer Pozsonyban látta meg a napvilágot 1815. április 15-én. Rómer Ferenc és Vetser Anna gondosan nevelték három gyermeküket, a legidősebb fiú Tatára, majd a trencséni piarista gimnáziumba került, 1825-től pedig a bencés gimnázium diákja lett szülővárosában. A rend nagy hatással volt rá, elhatározta, hogy belép a szerzetesek közé. 1830. október 16-án Pannonhalmán kezdte meg noviciátust, ekkor vette fel a Flóris (Florián) nevet. 1838. július 26-án szentelték pappá, egy évvel később pedig a győri bencés gimnáziumban állt munkába. Természetrajzórái az újdonság erejével hatottak, tanítványait a terepre vitte, ahol személyesen tapasztalhatták meg a különböző jelenségeket. Népszerűségét jól mutatta, hogy 1847 végén meghívták a fiatal Habsburg József főherceg mellé nevelőnek.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményei rá is hatással voltak. November 13-án Felhívás volt hallgatóimhoz! címmel kiáltványt tett közzé, amelyben saját példáján keresztül buzdított a fegyveres küzdelemre, majd számos ütközetben vett részt. 1849 augusztusában elfogták, a pozsonyi katonai törvényszék nyolcévi várfogságra ítélte. Ebből öt évet töltött le, Olmützben és Josephstadtban raboskodott, de egyáltalán nem tört meg. Sokat olvasott, franciául tanult, a vele együtt fogságban lévő Tóth Ágoston honvéd ezredestől pedig kartográfiai ismereteket sajátított el. 1854-ben amnesztiával szabadult, de egyrészt továbbra is megfigyelték, másrészt a rend Bakonybélbe küldte vezekelni.
Zirc környékén Schwabenau Antal császári és királyi tanácsos neves ásványgyűjtőként is tevékenykedett, ő volt az, aki felkarolta Rómert. Neki köszönhetően visszakerült a győri főgimnáziumba, ahol újult erővel látott munkához. Szabadidejében bebarangolta a Győrt és vidékét, archeológiai és természettudományi megfigyeléseket tett, gyarapította az iskola szertárát és gyűjteményeit. A varázslatos Bakony már korábban is fontos szerepet játszott az életében, ezért kísérletet tett a térség tudományos feltérképezésére. A gyűjtőutakról és megfigyelésekről Szünnapi levelek E. F. k….i lelkész barátomnak címmel 14, Ebenhöch Ferenc koroncói plébánosnak írt levélben számolt be a Győri Közlöny 1859. évfolyamában. A cikkek egy évvel később önálló kötetben – A Bakony, természetrajzi és régészeti vázlat címmel – napvilágot láttak. A szakmai elismerés sem váratott soká, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.
A természettudományi pályát Rómer Ipolyi Arnold hatására cserélte fel a régészettel. Ő volt az, aki az egyik beszélgetés során javasolta, hogy archeológus legyen, mivel Magyarországon van elég „természetbúvár”. Ez a diszciplína sohasem állt távol Rómertől, a természetjárások során figyelme mindenre kiterjedt, legyen szó őskori halomról vagy sáncról, római sírkőről, illetve középkori templomról. A látottakat jegyzetfüzetekben rögzítette, több esetben csak néhány vázlat utal az adott régészeti jelenségre, közülük számos már csak kizárólag a rajzaiból ismert. A tudományos közélet a fővárosba szólította, jóllehet Győrben is komoly eredményeket ért el. Pesten 1863-ban átvette az Archaeológiai Bizottság titkári feladatait, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának őre, illetve a katolikus főgimnázium igazgatója lett, az egyetemen régiségtant és numizmatikát oktatott.
Pulszky Ferenc igazgató javaslatára 1869. július 1-től a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának vezetését bízták rá. Jól ismerte az ország első múzeumát, mivel tagja volt annak a bizottságnak, amelyik 1863-ban az intézmény reformjával kapcsolatban fogalmazott meg javaslatokat, illetve kutatóként is többször járt az impozáns falak között. Tisztségét 1877. november 16-i lemondásáig töltötte be, kilencéves működése során az előző évtizedekhez képest jóval több tárggyal gyarapította gyűjteményeit, amelyekhez magyar és német nyelvű vezetőt készített. Irányításával megkezdődhetett a gyűjtemények szakszerűbb rendezése, illetve szívén viselte a Múzeumkertben felállított római kövek sorsát, a főlépcső alatti, korábban lomtárként használt helyiséget lapidáriummá alakíttatta át.
Rómer komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a magyar kutatási eredmények bekerüljenek az európai tudományos vérkeringésbe. Ennek érdekében kiterjedt levelezést folytatott, megbízták az 1867-es párizsi világkiállításra küldendő régészeti kollekció összeállításával. Oroszlánrészt vállalt az 1876-os budapesti VIII. Nemzetközi Ősrégészeti és Antropológiai Kongresszus megrendezésében. Az elért eredmények jól mutatták a hazai ősrégészeti kutatás magas színvonalát: egyrészt a gazdag, az ország vármegyéiből összegyűlt kiállítási anyag, illetve a lelőhelyeket szemléltető, a megyénként szervezett gyűjtők lelkes munkájával készült átfogó térkép, másrészt a magyarországi vonatkozású, az új kutatásokat bemutató előadások. A több száz magyar és külföldi résztvevő több nagyszabású kiránduláson vehetett részt, ahol a helyszínen szemlélhették meg a különböző ásatásokat.
Rómer nagyon sokat tett azért, hogy a régészeti eredményeket a nagyközönség megismerhesse, a tudomány népszerűsítése mellett igyekezett a közvélemény figyelmét felhívni az értékek megóvására. Az emlékanyag megóvása érdekében szükségesnek tartotta a közvélemény tájékoztatását, ennek egyik legjelentősebb eszköze az 1868-ban elindított Archaeológiai Értesítő volt. Meg tudta találni a hangot a vidéki „szakkedvelőkkel”, mai szóval élve az amatőr, műkedvelő régészekkel. Az Archaeologiai Értesítőben Archeológiai levelek címmel önálló rovatban gyakorlati tanácsokat adott nekik.
1877-ben elnyerte a nagyváradi egyházmegye egyik kanonoki stallumát, s megvált a fővárosban viselt tisztségeitől. A püspöki székhely viszonylagos elszigeteltséget jelentett ugyan, de hozzáláthatott régi tervének megvalósításához: terepbejárással meghatározni és jegyzékbe venni Bihar megye még meglévő régészeti és műemlékeit. Vezette a váradi várban előkerült középkori székegyház feltárását. A tetszhalott állapotból felélesztette a Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egyletet, támogatta a Bihari Múzeum létrejöttének terveit. Régi barátja, Ipolyi Arnold 1886-ban bekövetkezett halála nagyon megviselte, kedélyállapota pedig egyre romlott. 1888. augusztus 15-én megünnepelték áldozópapságának ötvenéves jubileumát, majd nem sokkal ezután, 1889. március 18-án elhunyt. Váradon temették el.
