Ingyenesen olvasható
Jókai Mór egyik népszerű történelmi írásában így emlékezett meg az utolsó magyar nádor gyermekkoráról: „István főherceg már a magyar nemzet véréből való vér volt. Gyermekkorában falun nevelkedett. Az alcsúti kastély körüli sivatagot látta atyjának »kertészkedő« kezei alatt paradicsommá felvirulni. Játszótársai voltak a parasztgyerekek, akik őt »palatinus Pistának« nevezték, s ez volt később is a népszerű címe.”
Amikor édesapja, a több mint fél évszázadon át a tisztséget betöltő, kétségkívül roppant tekintélyű József nádor halála után országszerte politikai viták tárgya lett, ki kövesse őt posztján, 1847 januárjában nem kisebb kapacitás, mint maga Kossuth Lajos „korteskedett” e szavakkal és érvekkel István mellett a pesti megyegyűlésben: „Nekünk olly Nádorra van szükségünk, ki […] a pártok felett király és nemzet között közvetítő kapocs gyanánt áll, s ez állásában szivvel lélekkel magyar legyen. És István herczeg magyarnak született, magyarnak neveltetett, ő e honnak nem adoptív polgára, ő e hazának született édes gyermeke, ki egy levegőn nőtt fel mivelünk, kit e hazához atyjának, anyjának sírja, atyja életének minden lépten szemébe tünő nyomdokai, bölcsőjébeni első szív dobbanása, gyermekkorának kedves emlékei, ifjúságának első eszmélete csatolnak. [...] Nekünk olly Nádorra van szükségünk, ki a szabadság közepette növekedve, a szabadságban rémképet nem lát, s egy szabad nemzet eleven vérpezsgésében nem szaglál rendbontó féktelenséget.”
István főherceg (1817–1867) tehát nemcsak apja akaratát – és az udvar szándékát – követte, hanem hazai politikai támogatást is kapott, amikor vállalta a nádori feladatot. A politikai siker érdekében országjáró körúton vett részt, melyre készülve – apró, de jellemző részlet, amely nem kerülte el a történelmi elemzők éles figyelmét – külsejét is átalakította: bajuszt növesztett, ami abban a korban magyaros viseletnek számított. A Pesti Hirlap is azt írta a Budáról Pestre tartó kocsit saját maga hajtó főhercegről, hogy „derült homloka ’s újonnan növesztett magyaros bajusza” elkápráztatta a közönséget. Mai szemmel nézve egészen elképesztő rajongás vette körül, jeléül annak, hogy a születő populáris tömegkultúra korában már idehaza is megjelentek a nemzeti dinasztia tagjai iránti személyi kultusz egyes jelei. Mivel azonban 1848 minden korábbinál drámaibb sorsfordulója alig egy évvel később letaszította a fiatalembert a piedesztálról, ez a jelenség legközelebb majd csak Erzsébet királyné kultuszában kap teret a hazai nyilvánosságban. István sistergő villámfénnyel fellobbanó, majd villámgyorsan elhamvadó kultuszának alig maradt tárgyi emléke, és amelyik mégis megvan, társtalanul és funkciótlanul ődöng a hazai emlékhelyek sorában. Ezek utolsó mohikánja a lillafüredi látogatásának emlékére emelt vasobeliszk, amelyet szépen karbantart ugyan a parkfelügyelet, ám amelynek feliratát csak nagy néha böngészi értetlenül egy-egy arra tévedt látogató.
A fiatal nádor roppant fontos szerepet játszott a márciusi forradalom vívmányainak bécsi elfogadtatásában és Batthyány Lajos felelős miniszterelnöki kineveztetésében. Amikor azonban az ősszel fordult a kocka, és a bécsi udvar mérvadó körei törvénytelenül visszavonták a tavaszi megegyezést, István azt már nem vállalta, hogy szembeforduljon velük, sőt, hogy esetleg ő maga legyen a magyar király. Miközben a horvát bán, Josip Jellačić altábornagy csapatai kíméletlenül törtek előre a főváros felé, hogy mielőbb megdöntsék a törvényes magyar kormányt, engedett a visszahívó parancsnak, Bécsbe utazott és 1848. szeptember 25-én lemondott nádori tisztségéről. A család azonban (alaptalanul) őt hibáztatta a magyarországi viszonyok elmérgesedéséért, így ténylegesen házi őrizetbe parancsolták az anyai örökségként rámaradt schaumburgi várkastélyba, ahol élete hátralévő alig több, mint 18 esztendejét töltötte. Csak emberbaráti tevékenységet folytathatott, kórházakat, iskolákat támogathatott, értékes ásványgyűjteményével foglalatoskodhatott. Ezalatt csak egyszer járhatott Bécsben, ahol a dinasztia feje, Ferenc József császár ugyan tisztelettel fogadta unokabátyját, de azután vissza kellett utaznia Rajna-vidéki otthonába. Majd beteg lett, és alig ötvenéves korában a francia Riviérán, Mentonban hunyt el 1867. február 19-én. Holttestét leplombált koporsóban hozták Budára, ahol a királyi várpalota ún. nádori kriptájában helyezték végső nyugalomra.
Illetve sajnos nem végsőre. Valamikor a ’70-es évek közepén a koporsókat feltörték és kifosztották, a csontokat és egyéb maradványokat vandál módon megrongálták és szanaszét szórták. Az 1977-ben meginduló helyreállítás során azután a szakemberek a nádor bebalzsamozott múmiáján, a jobb 6. borda táján roncsolt részt figyeltek meg, a mellényen és a ruhán pedig olyan véres szélű lyukat, anyaghiányt találtak, amely lövés okozta sérülésre emlékeztetett. A vizsgálat szenzációt okozott, és a lapokban rögtön körbefutott a találgatás: új nemzeti mártírt találtunk? A késő kádárista, puhuló diktatúra nyilvánosságában újra virágkorukat élték a sérült nemzettudat romantikus vigaszául szolgáló, délibábos elméletek arról, hogyan bántja az örök magyarságot az örök ellenség, hogy Mátyás királyt, Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt, Teleki Lászlót, Teleki Pált – és sok-sok társukat – bizonyosan és cáfolhatatlanul, mindig gyilkos kezek tették el láb alól. E nemes névsorba immár beletartozik a kiegyezéstől eszerint pisztolylövéssel (?) távol tartott, az uralkodónál, Ferenc Józsefnél jelentősen népszerűbb István nádor is?
Szőts István, a kitűnő filmrendező, az Emberek a havason velencei fesztiválsikerének (1942) alkotója megérezte a témában rejlő drámát, de nem akart addig belevágni a filmkészítésbe, amíg össze nem gyűjtött minden elérhető dokumentumot. Ennek során azután ő találta meg és publikálta István levelét unokatestvéréhez, Albrecht főherceghez, amely fényt derített arra, mi történt valójában. Az 1867. február 15-én – halála előtt négy nappal – keltezett és így joggal „utolsó levélnek” nevezhető írás kegyetlenül őszinte beszámoló egy végóráit élő tüdőbeteg végső szenvedéseiről. „14 napja a köhögési rohamokhoz bőséges köpet is társult, méghozzá felismerhetően a bal, eddig egészséges tüdőmből, melyben a szúró fájdalmak jelentősek és nem jelentéktelen az a gennymennyiség sem, amelyet könnyedén ad ki magából. Ma reggel először köptem vért. De bár csak keveset és világos vöröset, ez mégis csak egy újabb avis au lecteur [figyelmeztetés az olvasónak], hogy mifajta betegség ez. Az e jelenségekhez társuló gyengeség – erőleves, erőpép s jó táplálék stb. ellenére is – mindig egyformán ijesztő, sőt ezt bizonyítja, hogy néhány nappal ezelőtt, mikor hálóköntösömet felvettem, azért, hogy az ágytól a chaiselonguehoz menjek, azonnal szédülni, zuhanni kezdtem, de szerencsémre nem a koponyám hátsó részére, hanem a szomszéd ágyra estem, melyet – amióta ilyen súlyos beteg vagyok – ide állítottak belső inasom számára. Kétségbeejtő állapot, nem tudok egy lépést sem egyedül megtenni, nem tudok egy percig sem nyugodtan megállni, lábaimat 3 hüvelyknyire sem tudom felemelni, egyszóval […] teljesen környezetem könyörületére vagyok utalva. […] Most mindent a tavasztól remélek, amely azonban idáig túlságosan hosszan várat magára. Ha kint szép idő van és napsütés, akkor ágyammal a nyitott ablakhoz tolnak, ahol az ily módon nekem juttatott friss levegő mindenkor jót tesz, – de ha kimerészkednék és az ablakhoz ülnék, a siker problematikussá válna, mert ülő helyzetben azonnal ájulás lép fel.”
Szőts e levél alapján „távdiagnózist” kért Levendel László tüdőgyógyásztól, aki tüdőtályogra gyanakodott és kijelentette: a katasztrofális testi gyöngeség teljesen kizárja annak lehetőségét, hogy a halálos sérülést a főherceg esetleg párbajban kapta volna. A betegség minden bizonnyal a jobb tüdőben keletkezett körülbelül két és fél évvel korábban. Ott hatalmasodott el, és csak nem sokkal korábban terjedt át az addig egészséges bal tüdőre. Ez megmagyarázni látszik a lövés helyének látszó sebhelyet és a mellényen látható vérfoltot. A levél alapján indokolt a gyanú, hogy a nádor testének jobb oldalán, a 6. borda táján valamilyen tályogos seb (rákos daganat?) növekedhetett. Az ott szétroncsolódó testszövetekben még a balzsamozás után is maradhatott váladék, vér, genny, hullalé. A Mentontól Genováig, a vasútig tartó hosszú kocsiút és az onnan Budáig való ötnapos vasúti szállítás rázása következtében ez a váladék feltehetőleg belülről kifelé keresztülszivárgott a mellényen, s ott egy idő után kimarta, kirothasztotta a pikészövetet. Az így keletkező anyaghiány pedig olyannyira golyó okozta lyukra hasonlított, hogyha a kutatásnak ez volt az erősen sulykolt előfeltevése – márpedig ez volt! –, akkor az még az igazságügyi orvos szakértőket is megtéveszthette. (Ne felejtsük el, hogy még a DNS-vizsgálatok elterjedése előtti időszakban vagyunk.)
Ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a kiegyezés körüli politikai helyzetben valójában semmi olyan tényezőt nem találhatunk, ami István erőszakos félreállítását a legcsekélyebb mértékben is valószínűsíthetné. Akkor már harmadik éve beteg volt, így a koronázástól való távollétét is ennek révén könnyen igazolni lehetett volna. Minden együttérzésünk és részvétünk tehát a szenvedő emberé, de ettől függetlenül egyet kell értenünk Szőts István józan végkövetkeztetésével: ez a levél olyan erős kétségeket ébreszt a vélt „gyilkosság” iránt, hogy a nemzeti panteonban a Palatinus Pistának netán fönntartott helyet mindenképpen üresnek kell nyilvánítanunk.
