Ingyenesen olvasható
Ha az aradi vértanúkat emlegetjük, általában csak az október 6-án kivégzett tizenhármak jutnak eszünkbe, a 12 tábornok és egy ezredes, Lázár Vilmos. Kevesebbet emlegetjük az első aradi vértanút, Ormai Norbert ezredest, a honvéd vadászezredek szervezőjét és főfelügyelőjét, akit még 1849. augusztus 22-én rögtönítélő eljárással végeztetett ki Haynau. A 15. aradi vértanút, Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát 1849. október 25-én lőtték főbe. Szinte teljesen kiesett a köztudatból a 16. aradi vértanú, a bécsi születésű Ludwig Hauk alezredes, akit 1849. február 19-én végeztek ki.
A tizenhármak közül Kiss Ernő, illetve Vécsey Károly gróf ellen külön eljárást folytattak le, a többiek ügyét egyetlen perben tárgyalták. Azonban ebben a perben kezdetben 13 fő ellen folyt az eljárás. Volt ugyanis két olyan tábornok, akit végül – eltérő okokból – nem ítéltek halálra. A kecskeméti születésű Gáspár András/Endre azért kerülte el a halálos ítéletet, mert a Habsburg–Lotaringiai-uralkodóház trónfosztását, illetve Magyarország függetlenségének kimondását követően visszavonult az aktív szolgálattól, s ezt valamennyi bajtársa bizonyította. Így Gáspárt nem felségárulásért, hanem „csak” fegyveres lázadásért ítélték el, s így „mindössze” 10 év várfogságra ítélték, azonban 1850 nyarán kegyelmet kapott.
A másik tábornok, Lenkey János 1807. szeptember 7-én Egerben látta meg a napvilágot egy magyar nemesi család sarjaként. Gyermekkora meglehetősen viharos volt, borkereskedő apja ide-oda hurcolta, amiből aztán az anyjának elege lett, s elhagyta a családot. A kis János 1814-től Bécsben élt, itt kezdte meg a tanulmányait, majd 1822. július 22-től a 33. (Bakonyi) gyalogezred hadapródjaként a korneuburgi utásziskolán tanult. 1827-től hadapród, 1845-től főszázados volt a 6. (Württemberg) huszárezredben. Így érkezett el az 1848. év.
A cs. kir. hadseregben bevett gyakorlat volt, hogy az egyes országokban és tartományokban állomásozó katonaság nem az adott terület által kiállított alakulatokból állt. 1848 tavaszán a magyarországi és erdélyi kiegészítésű gyalogezredek állományának valamivel több, mint a fele, a huszárezredeknek az egyharmada állomásozott itthon. A magyar kormány megpróbálta elérni, hogy az idegen ezredeket vigyék ki az országból, a magyarokat pedig hozzák haza.
Még folytak az erről szóló tárgyalások, amikor 1848. május végén, június elején megdöbbentő hír érkezett előbb Budapestre, majd Bécsbe: a Galíciában állomásozó 6. huszárezred egy százada megszökött Mariampol városából s egynapi menet után magyar földre érkezett. A szökés kellemetlen helyzetbe hozta a magyar kormányt, hiszen a közvélemény a szökött huszárokat pártolta, ugyanakkor a kormány nem tehette meg, hogy szemet huny a szökés mint a legsúlyosabb katonai bűnök egyike fölött.
Az eset azonban némileg felgyorsította az alakulatok cseréjét. 1848 őszétől a törvényes hazatérés lehetőségei megszűntek, így a huszárok csoportosan vagy egyesével indultak haza. Az elsőként megszökött huszárok esete azonban eltér a későbbiekétől. Egyrészt a huszárok nem egy háborúban álló, hanem még békés ország védelmére siettek haza. Másrészt nem a magyar kormány felszólítására, hanem egy névtelen röplap hatására történt a szökés. Végül pedig a szökést a közlegénység tervelte ki, hajtotta végre, s nem csupán tisztjeit nem avatta be a tervbe, de az altiszti állományt (őrmesterek, tizedesek, őrvezetők) is kihagyta belőle. Magukkal hurcolták viszont a század egyik magyar tisztjét, Fiáth Pompeius főhadnagyot, s ugyanezt tették Lenkey János kapitánnyal, korábbi századparancsnokukkal is, aki utánuk ment, s megpróbálta őket visszatérésre bírni. A magyar határ átlépését követően azonban megkérték Lenkeyt, hogy álljon az élükre, amit ő meg is tett.
A szökés és annak visszhangja egy pillanat alatt ismertté tette Lenkey nevét az országban. A napilapok afféle példaképként hivatkoztak rá, Petőfi verset írt a század szökéséről 1848 augusztusában, de egy ponyvakiadvány is megjelent a szökésről. Az ezredben viszont elfogyott körülötte a levegő: a törvénytelenül hazaszökő századdal a rövidesen egészében hazavezényelt ezred többi századai nem voltak hajlandók együtt szolgálni, és tiszttársai is kerülték Lenkeyvel az érintkezést.
Ugyanakkor ez a szökés és ez az ismertség volt az, ami beindította a karrierjét. 1848 őszén, az Ausztriával való szakítás idején Kossuth a külföldön lévő magyar katonákhoz írott felhívásában példaképként állította a századot a többiek elé.
Október 9-én őrnaggyá nevezték ki a 14. (Lehel), október 12-én pedig alezredessé a 13. (Hunyadi) huszárezredhez. Ez utóbbi alakulat korábban Kossuth nevét viselte: az általa szervezett szabadcsapat lovasságából hozták létre. Kossuth arról is intézkedett, hogy a Lenkey által hazahozott Württemberg-huszárszázadot is ebbe az ezredbe osszák be. December 9-én már a bácskai hadszíntérre rendelte leendő dandárparancsnokként, 1849. január 17-én a Bácskában hátrahagyandó mozgó hadoszlop, 19-én pedig a bácskai hadtest Szegedre felvezetendő részének parancsnokaként számolt vele.
E bizalmat külön növelhette az, hogy amikor 1849. január közepén a bácskai hadtest tisztikarának egy része megtagadta a felvonulást a főhadszíntérre, mert nem akart a reguláris cs. kir. csapatok ellen harcolni, Lenkey határozottan viselkedett, s egyik fő tényezője volt a felvonulás ellen agitáló Esterházy Sándor tábornok eltávolításának. Lenkey ezt követően a Bácskából kivont erők egyik dandárparancsnokaként működött.
1849. március 18-án vezérőrnaggyá és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki Lenkeyt. Április 10-én bejutott Komáromba, s április 20-ig egyben a vár parancsnokságát is ellátta. E minőségében április 22-én az általa vezetetett hadoszlop számolta fel az erőd ostromzárát a Csallóköz felől; ez volt az egyetlen önállóan kivitelezett haditette a szabadságharc folyamán. Komáromban folyamatos konfliktusai voltak az erőd parancsnokával, Guyon Richárd vezérőrnaggyal, ami végül mindkettejük távozásához vezetett. Május 20-án kinevezték a tartalék hadtest lovasságának parancsnokává, de rövidesen megbetegedett. Június végétől azonban ismét szolgálatba állt, igaz, beosztást nem kapott, de rendszeresen meghívták a különböző haditanácsokra. Augusztus 13-án a fegyverletételnél esett fogságba.
Aradon hadbíróság elé állították, de az ő esetében az ítélethozatalt felfüggesztették, mert a per folyamán megőrült, ezért nem ítélték el. Egyre szánandóbb állapotban tengődött 1850 februárjáig; ekkor egy dühroham során állítólag a vasrácson zúzta szét a fejét.
Lenkeyt bátyja, Károly (maga is honvéd ezredes) temettette el az aradi temetőben. Sírját 1868-ban obeliszkkel jelölték meg, ezalatt nyugodott 1936-ig, amikor exhumálták, s a síremlékkel együtt átszállították szülővárosába, Egerbe. Ma is ott nyugszik a Kisasszony utcai temetőben.
