Ingyenesen olvasható
Ezen a napon Olmützben elkészült a Habsburgok jogara alatt élő román nemzet felségfolyamodványa, amelyben önálló román nemzet elismerését kérték. Mielőtt a mű részletesebb bemutatására és a politikai háttér ismertetésére térnénk, lássuk az aláírókat! 14-en vannak, talán azért, mert a 13-as számot szerencsétlennek tartották, mint Wilson amerikai elnök, aki ezért 14 pontba foglalta térségünk átalakításának programját. A román kérvényt aláírók élén Andrei Şaguna görögkeleti ortodox püspök áll, következik Ioan Mocioni bánsági földbirtokos, macedoromán eredetű kereskedőcsalád sarja, amelynek tagjai a magyar arisztokráciával is házasodtak. (Bethlen István feleségének anyja Mocsonyi lány volt.) Jelentős aláíró Eudoxie Hurmuzaki bukovinai földbirtokos, aki elindította a legnagyobb román történelmi forráskiadást. A többség erdélyi, de ott találjuk a gyulai patkolókovács fiát, Constantin Pomuţot, aki bécsi tanulmányai után rövid ideig a pesti egyetemen pszichiátriát tanított. Testvére az a Pomutz György ügyvéd, aki hadnagyként harcolt a magyar forradalmi hadseregben, aztán Amerikába emigrált, Újbuda egyik alapítója, részt vett a polgárháborúban, és elnyerte a tábornoki rangot.
A februári román kérvény fordulatot jelentett a román nemzeti követelések történetében. Eddig csak az egyes koronatartományokban követeltek vagy kértek nemzeti jogokat. Az erdélyiek mentek el a legmesszebb. 1848 májusának derekán Balázsfalván nagy népgyűlésen deklarálták a román nemzeti függetlenséget, de egyben megfogadták a többi erdélyi nemzet tiszteletben tartását. December végén még mindig Erdély önállósága mellett szálltak síkra. Paradox módon közben az erdélyi és magyarországi románok egységét a magyar liberálisok hozták létre Erdély és Magyarország egyesítésével, persze nem a román, hanem a magyar egység érdekében. Șaguna ezt a fejleményt is elfogadta, majd pontosan engedelmeskedett a császári akaratnak. Ennek megfelelően 1848 decemberében átment Bukarestbe, és az orosz seregek intervencióját kérte. Havaselvéről Şaguna – Moldván keresztül – Olmützbe érkezett, ahol nemcsak Bécsből jövő erdélyi értelmiségiekkel működött együtt, mint Laurian és Maiorescu, hanem tekintélyes bukovinai és bánsági földbirtokos családok tagjaival, és élvezte a bécsi Popp és Sina bankárcsalád támogatását is. Şaguna püspök akkor a nemzeti területeket célzó követelések mellőzésében látta a nemzetiségi béke feltételét. Az ortodoxia teokratikus társadalom- és állammodellje lebeghetett a szeme előtt, és talán saját erdélyi tapasztalataiból indult ki, amikor a nemzetiségi egyenjogúság gyakorlati megvalósításaként azt javasolta, hogy az egyes nemzetiségek az egyházhoz hasonlóan szervezzék meg életüket. Az értelmiség viszont inkább a területiautonómia-igényének adott hangot. Maiorescu a februári kérvény céljaként „román Ausztria” felállítását jelölte meg kiáltványtervezetében, ám eddig egyelőre nem mentek el.
1849 februárjában a nemzet nevében az „osztrák tartományok” románságának „önálló nemzetté” (selbstständigen Nation) egyesítését kérték, és román nemzeti közigazgatást. Ennek érdekében olyan össznemzeti román kongresszus összehívását szerették volna elérni, amelyen nemzeti főnököt (Nationaloberhaupt) választanak, akit tisztségében az uralkodó erősít meg, továbbá megválasztják a román közigazgatási tanács tagjait és egyetlen egyházfőt, aki alá a többi nemzeti püspök tartozik. Ez gyakorlatilag a görögkatolikusok fölötti görögkeleti hegemónia igényét jelentette. A kongresszus feladatához tartozott még a románok községi és kerületi adminisztrációjának megszervezése, a román közoktatás, végül a nemzeti nyelv bevezetése a románokat érintő ügyekben.
Kérték továbbá az évi nemzeti gyűlést, osztrák összparlamenti román részvételt a románok lélekszámának arányában, valamint olyan hivatal felállítását, amely a román nemzetet képviseli a birodalmi kormányzatnál. Végül felkérték az uralkodót, hogy vegye fel a románok nagyhercegének címét, így akartak az összmonarchia tagjává válni.
Ismétlem, februárban még nem követelték román koronatartomány felállítását, bár ennek igénye egyértelműen kiolvasható a szövegből. Egyelőre a nemzetiség egyenjogúságának a kormányzat által meghirdetett alapelvét vallották. Csakhogy 1849 márciusában Ferenc József császár félredobta a kremsieri parlament alkotmánytervét, mely csak az örökös tartományokra vonatkozóan érvényesítette a népszuverenitás elvét. Őfelsége ebből nem kért, valamennyi koronatartománya részére ún. oktrojált adott, mely nem lépett életbe, de a románok számára semmi jót nem hozott. Szó sem volt nagyhercegségről. Erdélyt elszakította Magyarországtól. A Szászföldet külön megemlítette, és olyan szerb vajdaság felállítását, amelyben a szerbek nem is alkottak többséget. Válaszként a románok már területi autonómiát követeltek, román koronatartományt – természetesen esélytelenül. Mégis ez az elképzelés, a Monarchia federalizációja etnikai alapon, tovább élt.
Jó fél évszázad múlva Aurel C. Popovici – orvosnak induló politikus –, aki Ferenc Ferdinánd köréhez közel állt, a Monarchia egészét akarta meggyógyítani, amikor 1906-ban Vereinigte Staaten von Großösterreich címmel olyan könyvet tett közzé, amelyben etnikai alapon 15 tartomány kialakítását javasolta. Ebben átrajzolta a belső határokat. Német-Ausztria Csehország németek lakta déli részeit éppen úgy magába foglalta, mint Pozsonyt és Sopront. A magyar határok az etnikai vonalat követték, Székelyföld önálló tartomány lett volna, Erdély pedig magába foglalta Bukovinát is. A Monarchia ilyetén való federalizálásának igényét akár pozitív történelmi örökségként is számon tarthatjuk.
De a nacionalizmusok természetéből következik a negatív örökség. A februári beadványban még 10 ezer áldozatról esett szó. Aztán az erdélyi románok az uralkodóhoz intézett beadványaikban „a magyar terrorizmus” áldozataként 40 ezer főt panaszoltak föl, hogy kárpótlásban részesüljenek és törekvéseik hitelét is kiemeljék, miközben – körültekintő hivatalos vizsgálat szerint – 5400 román vesztette életét, és mintegy 18 ezerre becsülhető az egész erdélyi rendkívüli emberveszteség. Az egyik román kortárs – Iosif Sterca Șuluþiu – aztán az 1890-es években a 40 ezer román áldozat mellett 100 ezer magyarról írt. Mindez jelzi, hogy a fizikai pusztulásnál és pusztításnál jóval súlyosabb következményekkel jártak a lelki károsodások.
Az pedig már egyszerűen a történelmi emlékezettel való visszaélés, hogy az elmúlt években Kolozsvárt, a hajdani Biasini szálloda bejáratánál egy angol és román nyelvű réztáblát helyeztek el, mely azt hirdeti, hogy a magyar arisztokrácia 40 ezer románt gyilkolt le. Ez a tábla a román történetírás szégyene. Célja egyértelmű: a magyarellenes szimbolikus terror gyakorlása. A bejárat másik oldalán ugyanis egy másik emléktábla jelzi, hogy 1849-ben itt szállt meg Petőfi Sándor, és a kolozsvári magyarok a március 15-i forradalmat itt ünnepelték. Holott ez még lehetne akár közös, vagy ha az nem, akkor kölcsönösen tiszteletben tartott ünnep is.
