Ingyenesen olvasható
A Bem által 1849. január elején Bukovinába kiszorított Karl Urban ezredes február elején támadásra szánta el magát a Beszterce környéki magyar állások ellen. Február 4-én Poiana-Stampeiban egy 900 főnyi, hat gyalogszázadból álló különítményt vont össze, amelynek élén február 5-én reggeli 7 órakor a gyülekezőhelyről elindulva 23 fokos hidegben 20 órányi menet után, február 6-án hajnalban Borgóprund és Marosény között meglepetésszerűen az utóbbi helységnél előőrsön álló magyar csapatok hátába került. A Koffler Bódog őrnagy vezette magyar különítmény a 2. (Sándor) gyalogezred három századából, a 8. (Koburg) huszárezred egy szakaszából és 2 lövegből állott. Urbannak a meglepetésszerű támadással sikerült az egész különítményt és teljes poggyászát bekerítenie és foglyul ejtenie. A magyar veszteség 2 halott, 11 sebesült, 12 fogoly tiszt és 500 legénységi állományú fogoly, 2 löveg, 2 lőszeres kocsi és 60 ló volt. Urban különítményének egy sebesült volt vesztesége, s a foglyokkal és a zsákmánnyal együtt még aznap visszaindult Poiana Stampeiba, ahová február 7-én reggeli 3 órakor érkezett meg. A megerőltető menetben 45 embere súlyos fagysérüléseket szenvedett. Urban többek között ezért a győzelemért kapta meg a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét.
Urban 1849. február 5-i marosényi rajtaütése után Ignaz Malkowski von Dammwalden cs. kir. altábornagy, a bukovinai cs. kir. csapatok parancsnoka elhatározta, hogy erőivel betör Észak-Erdélybe. A betörést külön veszélyessé tette, hogy az ottani magyar csapatok parancsnokának, Riczkó Ignác ezredesnek két gyalogzászlóalj, a lengyel légió két százada, két huszárszázad és egy háromfontos üteg állt a rendelkezésére.
Malkowski csapatainak élén Urban ezredes haladt hat zászlóaljjal, némi dragonyos lovassággal és két üteggel (16 löveggel). A Riczkó vezette magyar erők Királynémetiben és Szeretfalván foglaltak állást, ahol el is sáncolták magukat. Urban két mellékoszlopot küldött ki, az elsőt, amely hat gyalogszázadból és 15 könnyűlovasból állott, Naszódról Szepnyeren át Magyaros felé, hogy a visszavonuló magyarokat oldalba és hátba fogja; a másik, nyolc gyalogszázadból, egy lovasszakaszból és két lövegből álló különítmény feladata Szeretfalva és az ottani Sajó-híd elfoglalása volt. A többi csapat Urban ezredes személyes vezetése alatt a Királynémetinél elsáncolt magyar főerőt támadta. Urban főoszlopa február 18-án reggel hat órakor érkezett Királynémeti elé, de Riczkó csapatai már készenlétben várták. A magyarok több támadást is visszavertek, azonban Riczkó ezredest egy golyó súlyosan megsebesítette, mire a magyar csapatok visszavonultak. A visszavonulást a Mieczyslaw Woroniecki alezredes vezette lengyel légió két százada fedezte. Időközben Urban egyik mellékoszlopa elfoglalta Szeretfalvát, a másik pedig Magyaros felől került a visszavonulók oldalába. A visszavonulás ezt követően szinte pánikszerűvé vált.
A menekülőket február 19-én Szamosújvárnál Tóth Ágoston alezredes, a kolozsvári magyar erők parancsnoka vette fel. A császáriak vesztesége állítólag mindössze 6 halott, 13 sebesült volt, míg a magyarok vesztesége szerintük 100 halott és sebesült, továbbá 254 fogoly (köztük a halálos sebesült Riczkó is) lett volna. Ezenkívül a császáriak kezére került még két zászló, három ágyú, két lőszerkocsi, körülbelül ötven élelem- és társzekér lovastul. Urban a visszavonuló magyarokat csak gyengén üldöztette, majd pedig Besztercére húzódott vissza, egy gyalogszázadot pedig Naszódra különített ki. A magyar csapatok parancsnokságát átvevő Tóth Ágoston Szamosújváron, illetve Désen helyezte el csapatait.
Bem az újabb betörésről értesülve a medgyesi főhadiszállásról február 22-én felhívással fordult a székelyekhez. Arra hivatkozva, hogy „az oláh egy hűségtelen nép”, s a február 5-i marosborgói vereség is a románok árulásának következménye, kijelentette: „Nekünk arra kell törekednünk, hogy egy másodszori beütését az ellenségnek, ha, őt visszavertük, lehetlenné tegyük és ezen határszélekre oly férfiakat telepítni, kikben bízhatunk és ilyen férfiak ti vagytok, székelyek! Ezt kívánja a jogosság s saját fenntartásunk kötelessége.” Ezért felszólította a 26–40 év közötti székelyeket, hogy Marosvásárhelyen jelentkezve s négy zászlóaljba osztva jöjjenek Beszterce környékére, ahol földet kapnak. „Különös előnyökkel fognak bírni azok, kik fegyveresen azonnal Marosvásárhelyt megjelennek, mert mihelyt egy század összegyűl, azonnal a birtok elfoglalása végett a besztercei parancsnokság alá fognak rendeltetni. Tisztekké csak oly egyének fognak neveztetni, kik már mint olyanok szolgáltak. A föld kiosztása, az igazság és jogosság szerint egy közületek választandó bizottmány vezérlete alatt fog történni, a magyar kormány főfelügyelete alatt.”
Ahhoz azonban, hogy a tervből tény legyen, először ki kellett űzni a császári csapatokat Észak-Erdélyből. Bem Medgyesről Marosvásárhelyre vonult, s onnan február 24-én indult el 5000 emberrel és 12 löveggel Beszterce felé. Hammerstein altábornagy, galíciai főhadparancsnok ugyanezen a napon elrendelte Malkowski csapatainak Bukovinába történő visszavonulását, mert attól tartott, hogy ha a magyarok Máramaros megyéből betörnek Galíciába, nem tud velük szemben elegendő erőt felállítani.
Bem előőrsei február 25-én jelentek meg Beszterce előtt, Szászbudaknál. Malkowski időközben elrendelte a csapatok visszavonását. Az utóvédet Urban ezredes 1300 főnyi, 7 löveggel rendelkező dandárja alkotta. A parancs következtében Urban február 25-én Alsóborgóig (Borgózsoszény) hátrált, s állást foglalt, hogy a Naszódon lévő különítmény visszavonulását megkönnyítse s a Borgóprundon lévő Fischer-dandár segítségét bevárja.
Bem csapatai február 26-án a kora délutáni órákban megtámadták Urbant. Egyórányi ágyúharc után a naszódi, körülbelül 600 főnyi különítmény beérkezett, a Fischer-dandár viszont nem mozdult, mire Urban visszavonult Borgóprundra, ahonnan a Fischer-dandár időközben Marosborgóig (Marosény) húzódott. Urban a borgóprundi hídnál ismét állást foglalt, s kétórányi ágyúharc után – attól tartva, hogy a magyarok átkarolják a jobbszárnyát – visszahúzódott Marosborgóra. Itt a hátvéd szerepét a Fischer-dandár vette át, s másnap, február 27-én reggel 9-kor – harc nélkül kiürítve a községet – Tihucáig vonult vissza. Urban vesztesége 15-25 halott, 15-21 sebesült, 39 eltűnt volt, a magyarok 26 sebesültet veszítettek. Bem ezt követően 4000 főt hagyott hátra a határ őrzésére Tóth Ágoston alezredes parancsnoksága alatt, majd visszatért Medgyesre.
Bem február 22-én Medgyesen kiadott tervezetét kezdettől bírálta Csány László, Erdély teljhatalmú országos biztosa. „Azonban mindenesetre csak elhagyott helyek fognak nékiek adathatni, addig, amíg a Honvédelmi Bizottmány e részben másképpen nem rendelkezend. Óhajtható lett volna a dolgot halasztani, de már a proklamáció lehet, hogy többeknek kedvet adand, s őket akadálozni nem lenne tanácsos” – írta Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy a román vidékeken történő telepítés kényes dolog. „Az csak úgy tanácsos, ha olyan számba telepednek le, hogy aztán meg is óvhatják magokat; nem kell 20 oláh közzé egy magyart tenni, mert, ha meg nem ölik, idővel oláh lesz belőle s vesztettünk nyereség helyett.” Kossuth arra utasította Csányt, hogy a román határőrezredek területét mielőbb olvassza be a magyar megyékbe. A telepítés előkészületei már február végén megkezdődtek, s március–áprilisban meg is jelentek az első telepesek Beszterce környékén. Ezeket Tóth Ágoston ezredes, a kerület katonai parancsnoka visszaküldte, Kossuth pedig március 23-án megírta Bemnek, hogy a telepítést nem tartja célszerűnek. Ennek ellenére Bem elmozdította beosztásából Tóthot, mint aki nem teljesítette a rendeletét.
