Ingyenesen olvasható
Ma is népszerű babona, hogy a kéményseprő szerencsét hoz annak, akivel találkozik. A néprajzkutatók szerint már a középkorban fölbukkan ez a hiedelem, de az is lehet, hogy egyenesen – a házi tűzhely révén az otthont oltalmazó – ókori istenekig nyúlnak vissza a gyökerei. Talán ennek az ártatlan, de szívós babonának is szerepe volt abban, hogy az 1830-as évek Pest-Budáján népszerű házasságkötő helyszínnek számított a krisztinavárosi katolikus plébániatemplom, amelynek oltárképe nemcsak csodatévő hírrel, de szoros kéményseprős kapcsolatokkal is büszkélkedhetett. A szentegyház elődjéül szolgáló épületet ugyanis egykoron Vérehulló Szűz Mária-, másként Kéményseprő-kápolnaként tisztelte a környék jámbor népe, mégpedig azért, mert egy Franczin Péter Pál nevű, a távoli Itáliából Budára szakadt, jómódú kéményseprő mester emeltette a 17. század végén. Sőt, a hagyomány pontos évet is számon tart: állítólag 1694-ben tett fogadalmat a derék férfiú, hogy megvédje családját egy súlyos pestisjárvány fenyegetésétől. Azt vállalta, ha övéi elkerülik a vészt, akkor elzarándokol távoli szülőföldjére. az észak-itáliai Vigezzo-völgy híres-neves Mária-kegyhelyére, Re községbe, és elhozza az ottani csodatévő, Vérehulló Szűzanya-kegykép másolatát.
A kép eredetéről azt mesélik, hogy még a 15. század végén egy tipikus falusi csetepatéban véletlenül elhajított kődarab sebezte meg a freskó-Mária homlokát, de azután valódi vér szivárgott belőle, így hamar a tágabb környék zarándoklatainak célpontjává változott. Nos Franczin maestro a szerencsésen meghozott ikont a budai szőlőjében álló, fából összerótt fogadalmi kápolnában helyezte el, majd az ugyanitt – az 1723. évi tűzvész után – emelt kőegyházba átkerülő kegyképet 1751-ben maga Mária Terézia királynő is meglátogatta, Aligha sejtette, hogy a külvárosi környék huszonegy évvel később, 1772-ben az ő legkedvesebb leánya, Mária Krisztina főhercegnő nevét veszi fel – és így hívják mind a mai napig.
A „legnagyobb magyar” tizenkét esztendős szerelmi vágyakozás után jutott el ahhoz a magasztos pillanathoz, hogy Majsch Jakab plébános előtt oltárhoz vezesse sógora, a néhai Zichy Károly gróf özvegyét, Seilern-Aspang Crescence grófnőt (1799–1875), hét saját és hét mostoha (a kamarai elnök előző házasságaiból származó) gyermek bájos édesanyját. A hölgy neve az 1824. augusztus 24-i naplóbejegyzésben bukkan fel először: „Oroszvárra. Crescence gyorskocsival utazik!”
A szépasszony az osztrák arisztokráciában másodrendű helyet elfoglaló grófi családból származott, de nevének szerénységét sokszorosan ellensúlyozta sugárzó szépsége. A grófi menyecske azonban – bár több utalás szerint érzelmileg nem maradt közömbös a bécsi társaság fekete báránya iránt – határozottan elutasította Széchenyi közeledését. A hangulatai szélsőséges ingadozásaitól szenvedő férfiban az a sajátos egybeesés, hogy újra megtalált magyar nemzeti kötődése időben párhuzamosan bontakozott ki a nehézségek folytán egyre reménytelenebb – tehát hozzá egyedül illő! – új szerelmével, az elviselhetetlen feszültségek levezetésének különleges, új energiákat teremtő megoldását kínálta e két élmény sajátos „logikai” összekapcsolásával: a haza felemeléséért vívott küzdelemben fejeződik ki, nyerhet sajátos kielégülést szerelme! A szerelmi energiák közéleti hasznosítása jelentősen segítette belső egyensúlyának a megőrzését (az érzelmek e „megtisztítását” a freudi lélektanban szublimációs mechanizmusnak nevezik), de volt benne elegendő romantika, hogy Crescence is örömmel fogadja. Kezdetben nyilván főképp a botrány elkerülése érdekében szorgalmazta, s csupán később ragadhatta meg az a pátosz, amelyet azután Széchenyi lelkesítő közéleti sikerei adtak e kissé melodramatikus önfeláldozásnak.
Amíg dobogott az a szív, amelyet azután rézüstben vittek Zichy Károly koporsója után a Pozsony megyei Oroszvárt tartott, középkori pompájú temetésen, az elérhetetlen asszony iránti vágyakozás bő tüzelőanyaggal látta el a Széchenyi keblében lobogó máglyát. A helyzet nem egyik napról a másikra változott meg. Az özvegyi nyugdíjért, gyermekei támogatásáért szívós küzdelemre kényszerülő grófnő csak fokozatosan, az illemnek mindenben megfelelő formák között engedte meg imádója közeledését. A társaság, a tágabb környezet viszont majdhogynem becsületbeli ügynek tekintette, hogy tízévi folyamatos kompromittálás után Széchenyi esküvővel igazolja kezdettől tiszta szándékait.
Az esküvőre manapság két, egy külső és egy belső emléktábla is figyelmeztet a plébániatemplom falán. A frigyből egy évre rá született Béla, a későbbi jeles világutazó, 1839-ben pedig Ödön, a török tűzoltóság majdani megteremtője, mindkettő a szülők szeme fénye és büszkesége. (1844-ben világra jött Júlia lányuk sajnos kéthetes korában meghalt.) A gróf tízezer teendőjének sorába hamar odakerültek a Zichy félárvák gondjai is. A mozaikcsalád amúgy szerencsés együttesnek bizonyult: a gyermekek hamar megszerették mostohaapjukat, többen közülük érzelmileg olyan közel kerültek hozzá, mint az édesgyermekei.
Crescence a „legnagyobb magyar” méltó hitvesének bizonyult. Valamennyire magyarul is megtanult, és fáradhatatlan buzgalommal töltötte be azt a társadalmi reprezentációs szerepet, amit férje pozíciója és tevékenysége megkívánt. Amikor a magyaros ruhaviseletet kellett népszerűsíteni, alakja megjelent a divatlapok képmellékleteiben. Ott látjuk a Lánchíd 1842. évi alapkőletételét megörökítő, nagyszabású olajfestményen is, Barabás Miklós egyik főművén, amely a megrendelő, Sina Simon báró szándékai szerint nem más, mint a modern Magyarországot megteremtő, reformkori nemzedék grandiózus portrécsarnoka.
A nagyasszony alakja újabb vonásokkal gazdagodott, amikor férje 1848 őszén a döblingi elmeszanatóriumba került. Ettől kezdve ő irányította a grófi vagyonkomplexum ügyes-bajos dolgait, ráadásul bonyolultan kamaszodó fiai neveltetését. Leveleiben megható őszinteséggel tárul fel férje iránti aggódása és szeretete, amelyet áthatott annak mélységes tudata, miféle örökség makulátlan őrzését várta el tőle a nemzeti közvélemény. A magyar honleánnyá váló osztrák asszony vállalta ezt a kötelezettséget, és meg is felelt neki becsülettel. A cenki kriptában ezt köszönik meg a sírjára odakerülő virágok.
