1835. március 2. – I. Ferenc halála

Személyiség, gondolkodás

Ferenc II. Lipót elsőszülött fiaként jött világra 1768-ban Firenzében, ugyanis apja akkor még a közép-itáliai Toszkán Nagyhercegség uralkodója volt. II. Lipót az egész dinasztia egyik legtehetségesebb tagja volt, amit azonban fia csak csekély részben örökölt. Természetesen megvolt benne a Habsburgok közmondásos nyelvtehetsége és kitartása, munkabírása is. Ezenfelül azonban teljes mértékig hiányoztak belőle a távlatosabb gondolatok, a stratégiai látás vagy éppen a katonai tehetség. Mindezt azonban hatalmas szorgalmával, aprólékos hivatali munkával próbálta ellensúlyozni – az alattvalók biztosak lehettek benne, hogy Ferenc elolvassa a hozzá küldött beadványokat. Uralkodását Metternich kiváló tanácsadóként, államkancellárként segítette. Egy alkalommal ő is úgy jellemezte Ferencet, mint egy aktakukacot, aki mindennap végigrágja magát az eléje lerakott aktacsomón – mindenféle következmény nélkül.

Gondolkodását alapvetően határozta meg a hierarchikus világkép és a legitimitás gondolata. Saját magára és a dinasztiára is mint Isten kegyelméből kiválasztott uralkodóra, illetve családra tekintett, amelynek tagjait éppen ezért nem lehet evilági intézmények keretei között elhelyezni (jól jelzi ezt, hogy a császár akarata szerint a legifjabb Habsburg főherceget is előrébb kellett felsorolni a katonai tiszti listákon, mint a legtapasztaltabb tábornokokat). Kiemelt helyet foglalt el gondolkodásában a jogszerűség is, így elégedetten vette azt is tudomásul, ha esetleg a korona pert veszített valamely alattvalójával szemben, illetve a jobboldali közlekedés szabályait betartva az uralkodói fogat is mindig besorolt a Prater felé tartó kocsisorba, akkor is, ha sietős dolga volt a császárnak.

Háború és házigazda

Ferenc császár uralkodásának kulcsélménye a francia forradalom, majd az annak nyomán két évtizeden keresztül vívott háborúk voltak. Még meg sem választották német-római császárrá, amikor megérkezett a francia hadüzenet. Meg kellett élnie, hogy a francia királyt, valamint a királynét – Ferenc nagynénjét – kivégzik. A franciákkal vívott háborúkat a Habsburg-haderő rendre elveszítette, a birodalom pedig alaposan megfogyatkozott. Napóleon miatt még az uralkodói címétől is kénytelen volt megválni Ferenc. Miután Napóleon 1804-ben Nagy Károly frank császárságának örököseként örökletes császári címet vett föl, Ferenc úgy ítélte meg, hogy a választott címként gyakorolt német-római császársággal a második helyre szorult (egyébiránt német-római császárként II. Ferenc néven uralkodott, mivel nagyapja volt I. Ferenc), így sietve létrehozta az Osztrák Császárságot a Habsburg-tartományokból. Ezek után két évig – Talleyrand gúnyos megjegyzése szerint – „dupla császár” volt, mígnem tudomásul véve, hogy Napóleon kiterjesztette hatalmát a német területek nagy részére, kénytelen volt 1806-ban megszüntetni a Német-római Császárságot. Végül Ferenc úgy döntött, hogy a birodalmat a Napóleonnal való kiegyezéssel menti meg: ezt pecsételte meg a lánya, Mária Ludovika (Lujza) és Napóleon házasságával létrejött dinasztikus kapcsolat. A kényszerű házasság az uralkodó számára keserű pirula volt, ugyanis korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy egyszerű korzikai ügyvéd fiához adjanak nőül egy „bíborbanszületett” Habsburg főhercegnőt, ám Ferenc kénytelen volt meghajolni a politikai realitások előtt.

A Napóleon nyomasztó rémétől való megszabadulást sem a Habsburg-fegyverek hozták el, hanem sokkal inkább a végtelen orosz síkságok és a francia császárt térdre kényszerítő „tél tábornok”. Ennek ellenére mégiscsak Ferenc császár volt, aki, ha nem is legyőzte, de „túlélte” Napóleont, és végül az Európa rendjét újraszabó bécsi kongresszus házigazdájaként állíthatta helyre tekintélyét. Tulajdonképpen ez az oka annak, hogy a Lajtán túli emlékezete sokkal pozitívabb, mint Magyarországon. Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy amellett, hogy Ferenc – a bevezetőben említettek szerint – szobrot kapott Bécsben, az uralkodó testvére (a korszak nem túl erős Habsburg-mezőnyében a legtehetségesebb katona), Károly főherceg is lovas szoborral büszkélkedhet a bécsi Heldenplatzon. Ugyanis a Napóleontól elszenvedett számtalan vereség mellett ő aratta az egyetlen győzelmet a francia császár fölött 1809-ben Aspernnél – igaz, a hadjárat így is a Habsburgok vereségével zárult (Wagram, Győr).

A francia forradalom és a napóleoni háborúk megerősítették Ferencet abban, hogy csakis a legitimitás szolgálhat az Európa rendjét garantáló hatalmi elvnek. Ennek megfelelően alakították meg a Szent Szövetséget, mely valóban évtizedekre garantálta Európa stabilitását. Ferenc gondolkodásában mind a nemzeti gondolat, mind pedig a liberalizmus a forradalom elemei, eszmei előfutárai voltak, hiszen a francia forradalom keserű tapasztalatai pont erről győzték meg. Ezek után nem is lehet csodálkozni rajta, hogy birodalmában mindenfajta változtatást vagy reformot a forradalom felé tett lépésnek tekintett. Ezt a véleményt fogalmazta meg híres bonmot-jában: „[A birodalom] Metternichet meg engem még kibír.”

Ferenc és a magyarok

A Lajtán innenről szemlélve Ferenc megítélése legfeljebb semleges, de inkább negatív volt. Rögtön uralkodása kezdetén a Martinovics-összeesküvés tette bizalmatlanná az uralkodót és testvérét, a fiatal nádort, Sándor Lipótot is, a durva megtorlás pedig a rendeket félemlítette meg. Később azonban, a napóleoni háborúk idején viszonylag jól működött a rendi kompromisszum: az uralkodónak szüksége volt a magyar adókra, terményre és újoncokra, míg a magyar nemesség számára nem volt kecsegtető a Napóleon által képviselt polgári berendezkedés, ráadásul élvezték a hosszú háborús konjunktúra áldásos hatásait is. Ebben a helyzetben tudta eljátszani az uralkodó és a rendek közötti kompromisszumot kereső, közvetítő szerepét Ferenc öccse, a Sándor Lipót helyébe lépő József nádor is.

A kompromisszum azonban csak addig tartott, amíg Ferencnek szüksége volt a magyarok támogatására. Amint a napóleoni háborúk véget értek, az uralkodó nem hívott össze több országgyűlést. Nyíltan ugyan – mint nagybátyja, II. József – nem hirdetett abszolutizmust, a vármegyéket is hagyta működni (bár szorosabb ellenőrzés mellett), az országos döntéshozatalból mégis kihagyták a rendeket, fokozták a cenzúrát és a határőrizetet, így e berendezkedést joggal nevezhetjük „lopakodó abszolutizmusnak”. Az 1812 és 1825 között eltelt bő évtizednek azonban mégis óriási a jelentősége: ezekben az években születtek meg nemesi kúriákban, sokat látott vármegyeházákban a reformkor későbbi nagy gondolatai. Az uralkodó végül egyfelől a fenyegető gazdasági helyzet, másfelől a kemény vármegyei ellenállás, no meg József nádor folyamatos könyörgései hatására feladta az abszolutizmust és 1825-ben ismét összehívta az országgyűlést. Bár Ferenc a későbbiekben sem fogadta el a reformgondolatokat, innentől kezdve haláláig a magyar rendi alkotmányosságot betartotta.

Ferenc és a magyarok kapcsolatához tartozó, talán meglepő tény, hogy a királynak megtaláljuk az egész alakos szobrát Magyarországon! Egészen pontosan a Pannonhalmi Bencés Főapátság barokk könyvtárában. A bencések hálából állítottak szobrot Ferencnek, mivel a szerzetesrendek II. József általi feloszlatása után a király döntése nyomán (társadalmi feladatok vállalása ellenében) ismét megkezdhették működésüket Magyarországon.

Család, utódlás

Ferencnek összesen tizenöt testvére volt, akik közül tizenketten meg is élték a felnőttkort. Apja gondoskodott kiváló neveléséről, bár gyermekkorában még korántsem volt egyértelmű, hogy a Habsburg Birodalom uralkodója lesz – ugyanis még volt rá remény, hogy II. Józsefnek születik gyermeke (csak 1784-ben hívta Bécsbe az uralkodó mint esetleges későbbi trónörököst). Életét végigkísérték testvérei: Sándor Lipót és József nádor Magyarország élén, Károly főherceg hadvezérként, Rainer Lombardiát és Velencét igazgatva szolgálta királyi bátyját. Ferenc házasságait nem kísérte szerencse: négy felesége volt, akik közül csak a második tudta gyermekekkel megajándékozni. Itt azonban fontos megemlíteni, hogy Ferenc és a császárné (a nápoly–szicíliai Bourbon-házból való Mária Terézia) kétszeresen is elsőfokú unokatestvérek voltak. Ezek után nem meglepő, hogy elsőszülött fiúk, a későbbi V. Ferdinánd király uralkodásra teljesen alkalmatlan lett, de másodszülött fiuk, Ferenc Károly is meglehetősen gyenge képességű főherceg volt.

Uralkodása végén Ferencet természetesen foglalkoztatta az utódlás kérdése. Tökéletesen látta, hogy Ferdinánd főherceg szellemi és fizikai állapota miatt nem alkalmas uralkodónak, az általa középpontba állított legitimitás eszméje miatt mégsem akart eltérni a törvényes leszármazási rendtől (Metternich is erre biztatta). Ennek megfelelően úgy döntött, hogy a legitimitás értelmében Ferdinándot teszi meg örökösévé, egyúttal egy régenstanácsot mellé állítva, amely a lényegi irányítást végzi helyette. A király a következő szavakkal ajánlotta az 1830-as magyar országgyűlésnek fia megkoronázását: „Harmincznyolcz éve múlt, mióta az istentől gondjainkra bízott népeinket kormányozzuk. Életünk napjai meg vannak számlálva, s atyai szívünk azon vigasztalásért sóvárog, hogy kedves elsőszülött fiunkat, fenséges Ferdinánd koronaherczeget utódunkúl megkoronázva láthassuk.” A magyar rendek eleget tettek a királyi kérésnek, és már apja életében megkoronázták V. Ferdinándot. Ugyanebben az évben született meg Ferenc József is, Ferenc Károly fia, ami Ferenc császár számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hiszen egyértelmű volt, hogy V. Ferdinándnak nem lehet gyermeke, így az egyenes ági leszármazás mindeddig kérdéses volt.

Ferenccel a Habsburg-család kétségkívül nem az egyik nagy egyéniségét temette el. Hosszú uralkodása mégis a birodalom egyik legnagyobb krízisének sikeres átvészelését, majd a Monarchia konszolidálódását hozta magával. Az uralkodó hivatása iránt alázatot tanúsító, a legitimitást tisztelő egyszerű karaktere pedig tökéletesen illeszkedett az általa is megteremtett biedermeier korszakba. A napóleoni háborúk idején gyarapodó nemesi kúriák és a reformkor megindulása okán pedig Magyarországról nézve sem mehetünk el szó nélkül az emléke mellett.