Ingyenesen olvasható
Mindenki ismeri a magyar történelemnek azt a híres-neves jelenetét, amelyre akkor került sor, amikor 1825 őszén a magyar országgyűlés követei Pozsonyban egy tudományos társaság megalapításáról tanácskoztak. A november 3-i ülésen Felsőbüki Nagy Pál hevesen kikelt „hazánk nagyjai” ellen, akik elhanyagolják a magyar nemzet és a magyar nyelv ügyét. Ekkor a hallgatóság sorából Széchenyi István gróf, nyugat-magyarországi birtokos arisztokrata, huszárkapitány váratlanul szót kért, és – egy szemtanú szerint – ezt mondta: „Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan Nagy nem vagyok, de Vagyonos ember vagyok, azért Nemzeti Nyelvemnek gyarapítására egy egész Esztendei Jövedelmemet ajánlom, úgy hogy ennek a’ kivántt Czélra való fordítása ’s el rendelése mindenkor az Ország Gyűlésétűl függjön.”
A bejelentést hatalmas lelkesedés fogadta, és többen azonnal csatlakoztak e mintegy 60 000 forint tőkeértékű fölajánláshoz. November 8-án a négy első alapító írásban is benyújtotta ajánlatát József főherceg nádorhoz, az uralkodó öccséhez, a magyarországi közigazgatás vezetőjéhez, majd megfogalmazták az alakítandó tudós társaság működésének alapszabálytervét is. Az előkészítő bizottság javaslatait 1827. augusztus 18-án szentesítette I. Ferenc király, és az alapítást ugyanezen évben törvénybe is iktatták. Az azonban kevéssé ismert, hogy további több mint három esztendőnek kellett eltelnie, amire a Magyar Tudományos Akadémia 1831. február 14-én megtarthatta első szabályos közgyűlését.
Miért? Mi volt e késés oka? Két fontos motívumot említhetünk. Az egyik természetesen a hatalmi-politikai ellenőrzés. Amikor az Igazgatótanács 1830. november 17-én Pozsonyban, a főrendek házában megválasztotta elnöknek Teleki József grófot, alelnöknek pedig Széchenyi Istvánt, I. Ferenc király részletes tájékoztatást kért a két főúr viselt dolgairól – akiket amúgy természetesen személyesen ismert –, és csak azután hagyta jóvá a döntést. A másik ok ennél összetettebb volt: azzal a problémával kellett szembenézni, milyen szerkezete és karaktere legyen az újonnan életre hívott, jeles tudós társulásnak.
A célkitűzés az udvarral vívott harc következtében némiképp kétértelmű megfogalmazásban került bele az 1825/27. évi XI. törvénycikkbe és azt követően az alapszabályokba: „A Magyar Tudós Társaság a tudományok és szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiműveltetésén igyekszik egyedül.” Tehát akkor melyik is: az összes tudományok – vagy csak a nyelv? A szöveg tervezetét készítő bizottság először úgy fogalmazott, hogy a tudós testület munkájának tengelyét a tudományok alkotó művelése és terjesztése alkossa. A király és tanácsadói – élükön a magyar szeparatizmustól (alaptalanul) rettegő Metternich herceggel – viszont szívesebben látták egyszerű nyelvművelő egyesületnek a Magyar Tudós Társaságot. Ám ez a szemlélet nem számolt azzal az összetett jelenséggel, hogy a korábbi évtizedekben a nyelvművelés idehaza nem csupán a nemzeti öntudat erősítését szolgálta, hanem a polgári átalakulást segítő, politikai célokkal telített hagyománnyá vált. A nem világos és nem szabatos megfogalmazás természetesen segített nyitva tartani a viták ajtaját, hiszen voltak, akik az akadémiát csupán nyelvművelő testületnek akarták látni, míg mások a tudományokat egyedül magyar nyelven művelő társaságnak.
Az alapszabályokat kidolgozó bizottság tárgyalási jegyzőkönyvei és feljegyzései szerint az intézmény elnevezésében is megvolt ez a kettősség: a „Magyar Tudományos Akadémia” és a „Magyar Tudós Társaság” között ingadoztak az álláspontok. És noha valószínű, hogy az utóbbi valójában jobban megfelelt az udvar kívánságát kifejező, szerényebb célkitűzéseknek, mégis a többség végül az Akadémia elnevezés mellett tette le voksát.
A gyakorlatban nagyon sokat jelentett az elnök, Teleki József gróf állásfoglalása. Természetesen mindenkinek komolyan kellett vennie, amit az alapszabály tartalmazott: „[a] társak óvni fogják magokat a vallást, az ország polgári állapotját és polgári kormányát illető, vagy akármely más politikai tárgyak vitatásaitól.” De az irányt, amerre ő haladni akart, világosan megjelölte legelső ünnepi beszédének kulcskifejezésével: „a szabadság a tudomány és a nyelvművelés lelkét teszi”. Konzervatív, protestáns főúr, belső titkos udvari tanácsos, bőkezű művészeti és tudományos mecénás, aki erős erdélyi gyökerekkel és kiváló történettudósi képzettséggel rendelkezett. Bejárta Göttingától Londonig, Párizsig egész Nyugat-Európát, és szívesen állította beszédeiben társai elé példaként a Temze-, a Szajna-, sőt a Néva-parti tudós társaságokat. A Hunyadik korának ő az első, a forrásokat már kritikai szemlélettel forgató, tudós kutatója. Könyvtárának odaajándékozásával ő vetette meg az Akadémiai Könyvtár alapjait. Természettudományos érdeklődése történetszemléletére is hatást gyakorolt, sőt liberális tudománypolitikai elveiben is kamatozódott. Negyedszázados elnöksége során évről évre zsinóros atillában nyitotta meg a nagygyűléseket, de beszédei a feltartóztathatatlan haladás, a természetben és a társadalomban uralkodó törvényszerűség, a hatalmasra nőtt közvélemény s a tudományok egységének jelentőségéről szóltak. Rendőri jelentések szerint ravasz, lefizeti a cenzorokat, félrevezeti a kormányt, kétkulacsos és ő az Akadémia rossz szelleme. De nem vált kegyvesztetté, hiszen nem akármilyen bizalmi pozícióba emelkedett: 1842-ben Erdély kormányzójává nevezték ki.
Tudománypolitikai döntései azt mutatják, hogy – kéz a kézben alelnöktársával, Széchenyivel – alapvető célja mindig az volt, miképp lehet mindenáron fenntartani, megerősíteni és korszerű tudományos központtá fejleszteni a Magyar Tudományos Akadémiát.
