Ingyenesen olvasható
1804-ben megvalósult a régi francia királyok és a forradalmi gyűlések álma: az ország egész területét egységes törvények alapján irányították. A francia forradalomig más jogrendszer volt érvényben északon és délen, a forradalom idején pedig számtalan, egymásnak ellentmondó rendelet és törvény született. A különböző törvényhozási bizottságok 1793 óta dolgoztak az egységes Polgári törvénykönyvön, melyet 1804-ben készítettek el, s 1807-től Napóleoni törvénykönyv (Code Napoléon) néven emlegettek.
A Polgári törvénykönyv végső változatát az államtanács törvénykezési bizottsága Bonaparte első konzul ösztökélésére és az ő rendszeres közreműködésével állította össze. 102 ülésén az első konzul 57 alkalommal vett részt.
Sajátos kompromisszum volt e törvénykönyv a régi szokásjogrendszerek, a római jog és a forradalmi törvénykezés eredményei között. Bár a családban az apa és a férj, a gazdaságban a munkaadó, a társadalomban pedig a tulajdonosok és az állam vezető szerepét erősítette meg, megszilárdította a kiváltságok eltörlését, a jogi egyenlőséget és a gazdasági szabadságot is.
Rendelkezéseket tartalmazott az állampolgárságról, a házasságról és a válásról is, amelyet alaposan megnehezített. A gyermek 25 éves koráig kiskorúnak számított. Sokan nőgyűlölőnek nevezték Napóleont, mert Polgári törvénykönyve szerint a francia nők előbb apjuknak, majd férjüknek lettek alárendelve. Jogi helyzetüket a törvénykönyv 1124. cikkelye „a kiskorúak, a bűnözők és a mentálisan elmaradottak” helyzetével azonosította. A férjes asszony nem köthetett szerződést és nem adhatott el semmit férje engedélye nélkül, házasságtörés esetén őrá börtön várt, férjére pénzbüntetés – és az is csak akkor, ha a hűtlenségre a családi otthonban került sor. A nő kizárólag akkor gyakorolhatta tulajdonjogait, ha férjezetlen maradt, de a 19. században egy magányos nő nehezen biztosíthatta megélhetését.
Csakhogy a francia forradalomban is nagyon kevesen vetették fel a női egyenjogúság lehetőségét, és a politikai szerepet vállaló nők már a forradalom idején a börtönben, az elmegyógyintézetben vagy a vérpadon találták magukat. A konzulátus és császárság csak törvénybe iktatta az asszonyok jogfosztottságát. A 19. századi francia politikai elit a nőkérdés szempontjából teljesen egyetértett a császárral. Napóleon nem volt nőgyűlölő, csak osztotta kortársai túlnyomó többségének előítéleteit, s ezeknek megfelelően befolyásolta a törvényhozást.
A forradalom vívmányai közül a jogi egyenlőségre, az állam laikus jellegére, a lelkiismereti szabadságra és a munka szabadságára fordították a legnagyobb gondot.
A tulajdon védelméről különösen szigorúan gondoskodtak, mert ezt igényelték mindazon módos rétegek, amelyek egyházi birtokokat vásároltak a forradalom idején. A család és a tulajdon vált a francia társadalom két alappillérévé. Sokak szerint a polgári érdekeket képviselte, de sokkal pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy valamennyi tulajdonos érdekeit.
A Polgári törvénykönyvet később bevezették a Franciaországhoz csatolt Belgiumban, Hollandiában, a Rajna bal partján fekvő német államokban, az északnyugati német területeken, Észak-Itália és Svájc egy részén, az egykori Parma, Modena, Toscana és a Pápai Állam területén, a Nápolyi és Vesztfáliai Királyságban, Katalóniában, valamint a Varsói Hercegségben, de itt csak akkor hivatkoztak az előírásaira, amikor ez a nemesség érdekében állt. Később pedig a modern törvénykönyvek mintájának tekintették különböző államokban, mint Románia, Haiti, Spanyolország, Portugália, Uruguay és Argentína.
Franciaországban rendelkezéseinek nagy része a huszadik században is érvényes maradt. Jelentősebb változásokat csak a 20. század második felében vezettek be.
