18. Ulysses S. Grant (1869–1877)

A gátlásos, visszahúzó­dó, szemérmes ohiói katonatiszt a nyugati helyőrségekben annyira vágyódott felesége, Julia Boggs Dent és négy gyermekük után, hogy az italban keresett vigaszt. Ezért elbocsátották, s a civil életben minden vállalkozásában tökéletes kudarcot vallott. Az amerikai polgár­háború idején (1861–1865) azonban visszatért az északi hadseregbe, s ahol meg­jelent, ott a rend mintegy va­rázs­ütésre hel­y­­reállt, és sorra aratták a győzelmeket.

1865. április 9-én Appomattox törvényszéki épületénél Robert E. Lee tábornok, a dé­li főparancsnok Grant előtt kapitulált. A nagylelkű győztes közölte saját katonáival, hogy „a háború befejeződött, a lázadók újra honfitársaink, s legjobb lenne, ha a győzelem feletti örömet azzal jeleznénk, hogy minden demon­st­rációt mellőzünk”.

Miután 1868-ban elnökké vá­­lasztották, kijelentette: „Nem akartam elnök lenni, és sohasem bocsátottam meg magamnak, hogy ennek érdekében lemondtam a hadsereg parancsnokságáról. De nem tehettem mást. Kitüntetéseimet és lehetőségeimet a Republikánus Pártnak köszönhettem, és ha a nevemre van szükségük, át kell engednem nekik.” A tehetséges katonatiszt nem értett a jogi kérdésekhez, nem ismerte az alkotmányt, s kabinetjébe nem tapasztalt politikusokat, ha­nem korrupt barátokat és rokonokat választott. A poli­tikai kezdeményezést átengedte a Kongresszusnak. Né­ha meg sem jelent a kabinet ülésein, amelyeket ő hívott össze. Ő maga becsületes maradt