Ingyenesen olvasható
1792. március 1-jén, 45 éves korában váratlanul elhunyt II. Lipót (ur.1790–92) királyunk. Annyira megszerettük őt, hogy a millenniumi emlékművön is ott feszített, alatta dombormű örökítette meg a Szent Korona hazahozatalát. 1944-ben azonban megsemmisült ez a szobor, így aztán nem kellett leváltani, mint anyjáét, Mária Teréziáét.
A szobor sorsa szimbolikus, eltűnt, mint a Habsburg Monarchia, a Szent Korona viszont maradt. Lipót nagy érdeme a kiegyezés Magyarországgal. 1790 júniusában Budára összehívta a diétát, november 15-én pedig Pozsonyban megkoronázták. Erre a ceremóniára jól fel kellett készülni. A diétán a főjegyző ismertette is a ceremónia rendjét, és amikor jelezte, hogy a követek őfelségéhez járulnak, az egyik derék képviselő az éjszakai kártyacsatáktól és bortól még mámorosan, félálomban megjegyezte: „És meg fogják csókolni a seggét.” A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű, az aktorok elszántan harapdálták egymást a színfalak mögött.
A főszereplő Lipót, aki Toscanában mint nagyherceg módszeresen hajtotta végre humanitárius reformjait. Elítélte bátyja, II. József kapkodó és szertelen radikalizmusát. A „kalapos király” reformdiktatúrájával szemben a mérsékelt alkotmányosság híve volt, egyetértett Montesquieu-vel abban, hogy a hatalmi ágakat el kell választani egymástól, és kezdetben a francia forradalommal is rokonszenvezett. Nem örült annak, hogy a nyakába zuhant II. József terhes öröksége: a Monarchia területi nagyságát veszélyeztető, szinte általános antijozefinista reakció.
A magyarok mentek el a legmesszebb, már József uralmának második felében a Habsburgok leváltását fontolgatták. Mivel a kalapos királynak nem volt gyermeke, a magszakadásra hivatkoztak, és angol vagy német uralkodócsaládból kerestek új, megválasztandó királyt. Lipót viszont korábban Firenzében, Machiavelli városában kitanulta azt, amit machiavellizmusnak nevezünk.
Magyarországon szabadkőműves mintára felállította a maga titkos társaságát, az ún. Assoziationt. Ez amolyan értelmiségi tanácsadókból, régi szabadkőművesekből és anti-szabadkőművesekből állt, és titkos propagandaközpontként is működött, szakértői és ügynökei brosúrákkal és kiáltványokkal a nemesek ellen lázították a városi polgárságot és a parasztságot. Lipót a szerbeket és a román értelmiségieket is biztatta, amíg szüksége volt rájuk. A magyar ellenzéki mozgalmakat külpolitikailag is elszigetelte. Már Bécsbe érkezése után békét ajánlott fő ellenségének, Frigyes Vilmos porosz királynak, aki rögtön félre is tette a magyarkártyát. Lipót aztán az oszmánokkal is békét kötött. Maradt a kompromisszum és a törvényhozó munka.
Az 1790–91-es kompromisszum az 1867-es, látványos kiegyezés előképének tekinthető, már azért is, mert utólag az udvarban a keményebb abszolutizmus hívei túl engedékenynek tartották az 1790-es évek elejének törvényeit. Az udvar szemében az 1791. évi 10. tc. volt a nagy szálka, sőt gerenda. Ez ugyanis kimondta, hogy Magyarország „szabad és független”, éspedig csak „tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország”. Ez a törvény mindvégig akadálya maradt annak, hogy a magyar kormányszerveket összbirodalmi kormányszerveknek rendeljék alá. Az más kérdés, hogy az uralkodó felségjogaival élve a hadvezetésbe és a gazdaságpolitikába nem engedett beleszólást. Viszont törvénybe foglalhatták a törvényhozó hatalom közösségét a király és a diéta között. Ez utóbbi pedig megtartotta újonc- és adómegajánlási jogát. Törvénybe foglalták továbbá a katolikus és a protestáns felekezetek egyenlőségét, valamint a jobbágyok szabad költözési jogát. A színfalak mögött Pászthory Sándor tanácsos, a magyar Kancellária esze finomította és csiszolta a törvényjavaslatokat, amelyeket a diéta és az uralkodó küldözgettek egymásnak oda-vissza. Ő oldotta fel a patthelyzeteket. Például a diéta a magyar hivatalos nyelv bevezetését követelte, amit a király nem fogadott el, mire Pászthory két szóval találta meg az áthidaló formulát: „most még” a latin marad a hivatalos nyelv.
Látszólag mindkét fél, a király és a nemzet is ünnepelhette a sikert. Deák Ferenc kifejezése: „Vessünk fátylat a múltakra!”, az 1790-es évekre azonban csak részlegesen illik. Őfelsége ugyan kiegyezett lázadozó alattvalóival, de azért a bosszúról nem mondott le. Olyan alkotmányt akart, melynek birtokában – mint egyik levelében írta – hadd higgye „a nemzet” azt, „hogy ő uralkodik”, mert így „sokkal könnyebben irányítható”. Csakhogy Pászthory a törvények csiszolgatásával – vulgárisan szólva – beleköpött a levesbe. Az udvar is számolt vele, az uralkodó Fiuméba nevezte ki kormányzónak, jó távol az országos ügyektől. Közben Lipót saját mozgásterének bővítése és a Monarchia megerősítése érdekében azon törte a fejét, hogy diétai képviselettel rendelkező városi és paraszti rendet állít fel, és ezzel ellensúlyozza a nemesi rend befolyását.
A történelem nem hagyott időt erre az akár előremutatónak is nevezhető kísérletezgetésre. Fia, II. Ferenc pedig nem is vágyott ilyesmire. Azzal kezdte uralmát, hogy apja bizalmas iratait gyorsan elégette. Kár, mert azt sem tudhatjuk meg, hogy apja szabadkőműves vagy rózsakeresztes volt-e. Viszont okkal nevezték bölcsnek, és sok elődjénél és utódjánál szélesebb látókörű államférfiként élhet az emlékezetünkben.
