Ingyenesen olvasható
Ezen a napon Gyulafehérvárott, a vártól egy kilométerre fekvő dombon látványosan kivégezték a Horeát és Cloşcát. Bűnük parasztfelkelés indítása volt. A kivégzés módja kerékbetörés, az áldozatokat egy-egy nagy kerékhez kötötték rá, majd a hóhérnak egy vasdoronggal végtagjaikat kellett egyenként eltörnie, aztán kimérni a végső csapásokat. Cloşcával így történt, de egyesek szerint Horeával csak néhány ütéssel végzett is a hóhér. Ez aztán szárnyakat adott a fantáziának, sokan úgy vélték, az ítélet-végrehajtó nem akarta, hogy még valamit elmondjon, amit nem lett volna szabad. Nyilván arról a sejtelemről volt szó, hogy II. József vagy ki tudja, milyen magas körök voltak a valódi felbujtók, de aztán visszarettentek, amikor látták, hogy Horea, Cloșca és Crișan milyen nagyszabású és Európa-szerte híressé vált parasztfelkelést indított el. Crișan még a börtönben öngyilkos lett, de sokan úgy vélték, hogy idegen kezek segítették a halálba, hogy ne valljon. A konteósejtelmekben van valami. De mi? Ezen aztán napestig lehet vitatkozni.
Jómagam, ha nem is tartom a császárt fő bűnösnek, de felelőtlen, arrogáns, pimasz fráternek igen, aki éppen olyan megfékezhetetlen volt, mint azok az arisztokraták, akiket nemcsak megfékezni akart, hanem meg is alázni. Öccse, Lipót, az okos reformer őrültnek tartotta bátyját. Anyjának, Mária Teréziának baljós előérzései voltak, ezért többször is meg akarta fosztani fiát az utódlástól. Gyakorta merültek fel közöttük nézeteltérések is. Egyik alkalommal az ifjú császár még a román nyelvtudását is felvillantotta, amikor anyjának románul a szemébe vágta, hogy „Fututz Muma ta!” (B… meg anyádat!). (A jelen lévő és románul is tudó Brukenthal Sámuel tartományi kancellár, majdani erdélyi gubernátor – hiába kérte az uralkodónő – nem fordította le a császár mondatát, hanem annak kijelentésével vágta ki magát, hogy magyarázza meg Őfelsége azt, amit mondott.)
A császár „bűne” az, hogy bár célkitűzései lélekemelően nemesek voltak, kapkodásával meghiúsította a lassú, ám folyamatos reformpolitikát. A Horea-felkelés a jozefinista reformdiktatúra kísérőjelensége volt. Kétségtelen, hogy a jobbágyparasztok terheit csökkenteni akarta, emberi méltóságukat védte. Tudták ezt a parasztok, akik lelkesen közölték a hozzájuk leereszkedő császárral legkülönbözőbb sérelmeiket, sőt egyre többen abba a hitbe ringatták magukat, hogy meg is szabadulhatnak a jobbágyság igájától. Az alkalmat az kínálta, hogy a császár át akarta szervezni a határőrséget, és az erdélyi kormányzati szerveket megbízta azoknak az összeírásával, akik felcsapnának határőrnek. A határőr élete azért volt vonzó, mert nem kellett urat szolgálnia. Amikor aztán 1784 júniusában a gyulafehérvári vásárban elterjedt az összeírás híre és annak álhíre, hogy Horea parancsot kapott a császártól a toborzásra, a parasztok tömegesen jelentkeztek, hogy írják össze őket. Horea valóban találkozott a császárral, ő képviselte a zalatnai kincstári uradalom jobbágyainak sérelmeit, amelyek száma egyre bővült: emelkedtek az adóik, megtiltották a szabad pálinkaárusítást. Horea, aki egyébként jól kereső, jókedvű és világot látott ács volt, bécsi útjai során az elnyomottak ügyvédjének szerepét játszotta. Társa, Cloşca kapari paraszt, innen a ragadványneve, magyarul kotlóstyúk. Crișan sorsa ellen lázadó szökevény volt. Amikor 1784 októberének utolsó napján és november első napjaiban fegyverbe szólították a népet, hogy Gyulafehérvárra vonuljanak, azt hirdették, hogy a császári parancsára járnak el, és lehet, hogy magukban úgy gondolták, a tömegek élén rászorítják a császárt a maguk akaratának végrehajtására. Ezzel elszabadultak a tömegindulatok.
A felkelés az Érchegységből átterjedt néhány szomszédos megyére. A parasztok földesurakat gyilkoltak, vertek és raboltak ki. Torockószentgyörgyön a református templom és lelkészi lak kifosztásából magyarok is kivették a részüket. Az egyenlőség szenvedélye az átkeresztelésekben is megnyilvánult. A görögkeleti ortodox papok magyar és német polgárokat kereszteltek át a maguk vallására, és a lányokat román parasztokkal adták össze. Majd két hónapot tartott az anarchia, amíg a katonaság végül szét nem verte a paraszti csapatokat, és a három vezért a magas vérdíjra vágyó parasztok ki nem szolgáltatták.
Felsőbb támogatásra nincs közvetlen bizonyíték, csak gyanakvásra okot adó mozzanatok. Az egyik a császár késlekedő magatartása. Valójában eleinte azt hitte, hogy a tömegek szétoszlanak a szép szóra, a katonaság pedig addig késlekedett a fellépéssel, amíg a császár nem adott egyértelmű parancsot. Gyanúsnak tűnik az, hogy november 11-én a felkelők olyan kiáltványultimátumot adtak át Déván, amelyben a nemesség megszüntetését követelték: a nemes csak királyi szolgálatból éljen, földjeit osszák fel a kiadandó császári rendeletnek megfelelően, a nemesek is fizessenek adót. Gheorghe Gorun barátom szerint ezeket a követeléseket a császár körüli nemesellenes lobbi sugallta, és így üzent a nemességnek. Ezt ugyan nem hiszem, bár az alaphelyzet egyértelmű: a császár számára – Nicolae Iorga szavaival – a román parasztság olyan kalapács volt, amellyel a magyar nemes fejét ütötte, pontosabban nemcsak a román parasztságot tekintette eszköznek, hanem a Monarchia valamennyi parasztságát. Ami az ultimátumot illeti, inkább úgy vélem, hogy a parasztok hangadói hallhattak valamit az udvari reformtervekről, és azokat foglalták írásba. A császár másképpen üzent: a nemességnek azzal, hogy 34 halálra ítéltnek megkegyelmezett. A parasztoknak azzal, hogy több ezer parasztot rendeltek be a kivégzésre, aztán a három felkelő vezér tetemét felnégyelték, és testrészeiket körbehordozták a felkelés színhelyein. (Crișan földi maradványaiból valamennyit megszereztek azok, akikben élt a hiedelem, hogy a kivégzett ember testrésze a kerítésre téve megtisztítja a lovakat.)
Az áldozatok száma mai szemmel nem magas, a felkelők mintegy 150 embert öltek meg, és 580 lehetett az elesett parasztok létszáma, de a kortársak és az utókor megborzong az események gondolatára vagy éppen lelkes. Van, akinek a parasztok sötét gyilkosok, van, akinek a nemesek azok. Az emlékezet játékai most is véresebb képet festenek, mint amilyenek az egykorú események voltak. Mindenki az érdekeinek és érzelmeinek megfelelően instrumentalizálta a fejleményeket és teszi ma is. Folyik a blame game, a másik hibáztatása. Az emlékezet dialektikáját legjobban a cebei templom előtt álló tölgyfa maradványa érzékelteti. A hagyomány szerint Horea e tölgyfa alatt tartotta azt a beszédet a zarándi parasztnépnek, amellyel elindította a felkelést. A valóságban Cebe román népe nem is vett részt a felkelésben, a pap és a nép egyaránt rejtegette az üldözötteket. Az igazi hősök mindig azok, akik segítenek az üldözötteken.
