A reformáció a 16. században, Nyugat- és Közép-Európában a katolikus egyház megújítására indult mozgalmak közös megnevezése. Elindítója Luther Márton, aki, 1483-ban született egy kohómester fiaként. Az erfurti egyetemen magiszteri címet szerzett, majd 1505-ben jogi tanulmányokat kezdett. Az év nyarán hazafelé majdnem agyonütötte egy villám, ekkor megfogadta, hogy ha életben marad, szerzetes lesz. Belépett az erfurti Ágoston-rendi remeték közé, 1507-ben pappá szentelték, majd a wittenbergi egyetemen tanított.
1510-ben Rómába utazott, meggyónt. Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus tanítást, de már felháborította az az erkölcsi hanyatlás, amivel a katolicizmus fővárosában találkozott. 1512-ben a teológia doktora lett. A Biblia tanulmányozása közben megragadták Pál apostol szavai, hogy a bűnös nem tettei alapján, hanem Isten kegyelméből és hite szerint igazul meg. Később azt mondta, 1513-ban a dolgozószobájában érte a megvilágosodás, hogy „csakis a hit, csakis a kegyelem, csakis az írás által” lehetséges az üdvözülés. Nézetei szerint az egyház eltávolodott a Bibliától, szót emelt a búcsúcédulákkal való üzletelés ellen, amelyek bűnbocsánatot jelentettek mindazoknak, akik megvásárolták. 1517. október 31-én tette közzé Luther híres 95 tételét, melyeket a búcsúcédula-árusítás gyakorlatának kapcsán fogalmazott meg. A vitaindító írásnak szánt dokumentum, melyet Luther állítólag a wittenbergi vártemplom kapujára is felszegezett, korszakhatárnak bizonyult a kereszténység történetében, mivel a szerzetes és a katolikus klérus között kiéleződő konfliktus egyházszakadáshoz vezetett. Ezt a dátumot tekintik azóta a reformáció kezdetének. Tételeit hamarosan több nyelvre lefordították, és a nyomtatás révén Európa-szerte ismertté váltak.
A wittenbergi 95 pont kifüggesztésének legfőbb előzménye az 1516-ban kezdődő búcsúcédula-árusítás volt, melyet a Szent Péter-székesegyház újjáépítése érdekében indítottak. A búcsúcédulák osztogatása a 16. század elejére már a pápák bevett pénzszerzési módszerévé vált: a hívek megfelelő adományért cserében igazolást kaptak arról, hogy a bűneikért való elégtételt elengedték. „Amint a pénz a ládikába hullik, a tisztítótűzből a lélek kiugrik” – tartotta a mondás. X. Leó pápa 1518-ban bizottságot állított fel Luther állításainak kivizsgálására. A pápa végül a római Szent Inkvizíció elé idézte Luthert, ám III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem közbenjárására a meghallgatást Augsburgba helyezte át. Luther nem vonta vissza tételeit, majd 1519-ben nyilvános vitát folytatott a zsinatok és a pápák tévedhetetlenségéről.
A pápa 1520-ban kiátkozással fenyegette meg, Luther válaszul elégette a pápai bullát. X. Leó 1521 januárjában kiátkozta Luthert, akit V. Károly német-római császár eretnekként idézett a wormsi birodalmi gyűlés elé. Itt is kitartott álláspontja mellett, beszédét állítólag az „Itt állok, másként nem tehetek!” szavakkal fejezte be. A császár 1521-es ediktumában birodalmi átokkal sújtotta Luthert, akit bárki büntetlenül megölhetett. Életét Bölcs Frigyes mentette meg, aki Wartburg várába vitette. A hitújító elkészítette az Újszövetség német fordítását, majd a teljes Ószövetséget is lefordította, megteremtve a német irodalmi nyelvet.
1525-ben feleségül vett egy volt apácát, aki hat gyermekkel ajándékozta meg. Luther a hét katolikus szentségből kettőt – a keresztséget és az úrvacsorát – ismert el, elutasította a cölibátust, követelte a kolostorok feloszlatását és a német nyelvű misézést. Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen Luther javaslatai alapján hittársa, Melanchton ismertette a rendekkel az Ágostai Hitvallást, a németországi reformáció alapdokumentumát. 1545-ben a pápát Antikrisztusnak bélyegezte.
Martin Luther 1546. február 18-án halt meg Eislebenben. Nem akarta az egyházat szétszakítani, de úgy érezte, hogy bizonyos jelenségek ellen fel kell lépnie. Tanai alapján jött létre halála után az evangélikus, Kálvin János genfi reformátor irányzatából pedig a református egyház.