„Minden atyák legkegyetlenebbike, miért viszed magaddal fiadat a biztos halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, melytől mindenki retteg, ha már magadat nem sajnálod, legalább engem sajnálj, s hagyd őt itt vigaszul a magára maradt szülőnek.” Thuróczy János történetíró szerint Anjou Margit ezekkel a szavakkal ostorozta férjét, amikor azzal szembesült, hogy a II. (Kis) Károly néven ismert későbbi magyar király gyermeküket, Lászlót is a Magyarországra készülő kíséret tagjai közé választotta. A királyné kifakadása eredményes volt, a fiú Nápolyban maradt, így nem volt jelen az apja ellen Budán 1386. február 7-én végrehajtott merényletnél.
László születésének idejével kapcsolatban a források nem fogalmaznak egyértelműen, egyes adatok szerint még az 1377-es esztendő sem biztos. A szülők közül édesanyja, Margit nem őrzött jó emlékeket a magyarokról, mivel édesapját, Durazzói Károlyt I. (Nagy) Lajos kivégeztette, ugyanis felelősnek tartotta az András öccse ellen elkövetett, a herceg halálát okozó merényletért. László édesapja Durazzói Lajos fia volt. A szülők között unokatestvéri kapcsolat állt fent, házasságkötésüket politikai okokból pedig maga I. (Nagy) Lajos szorgalmazta. A frigyből származó fiúgyermek az Itáliában szokatlan László (Ladislao) nevet kapta. A Magyar Királyság egyik legnépszerűbb szentjéhez kapcsolódó névadással egyértelműen jelezni kívánták, hogy az Árpádok szent nemzetségéhez tartoznak. Ráadásul ez jogukban is állt, mivel Károly és Margit Magyarországi Mária, V. István leánya dédunokái voltak.
László édesapjának, az 1354-ben született Károlynak I. (Nagy) Lajos leányai születéséig komoly szerepet szánt, még a trónutódlás lehetősége is felmerülhetett számára. Katalin, Mária és Hedvig születése után a herceg némileg háttérbe szorult, azonban személyét a magyar király ügyesen használta ki itáliai politikájában. A nyugati egyházszakadás megnyitotta az utat: VI. Orbán pápa felkérésére, I. (Nagy) Lajos támogatásával 1381-ben elfoglalta Nápoly trónját, bár a magyar uralkodót az is motiválhatta, hogy Károly messzi földre kerülésével nem fogja zavarni leánya, Mária uralkodását. A nőuralom azonban belpolitikai válsághoz vezetett, a nápolyi Anjoukat támogató, a délvidéki főurakból álló politikai erő meghívta a magyar trónra Károlyt, akit 1385. december 31-én királlyá is koronáztak. Uralma nem tartott sokáig, 1386. február 7-én merényletet követtek el ellene, amibe február 24-én belehalt.
Úgy tűnt, hogy a gyermek László kiszorul a hatalomból, azonban édesanyja, a régensként uralkodó Margit ügyesen lavírozott a politikai erők között, számítva IX. Bonifác pápa támogatására. László végül 1399. július 10-én bevonult Nápolyba és kiűzte a francia Anjoukkal szimpatizáló riválisait. Uralkodóként mindent megtett, hogy hatalmát megtartsa, ennek érdekében a legvéresebb és a legbecstelenebb eszközöktől sem riadt vissza. Házasságkötéseit is az érdekek vezérelték. 1390-ben feleségül vette Chiaromonte Konstanciát, mivel a leány kezével Szicíliát is megkapta volna. Amikor azonban Konstanciát kiszorították a szigetről, a házasságot többek között el nem háltságára hivatkozva felbontatta. Felbolydította a keresztény világot, amikor tárgyalásokat kezdett I. Bajezid török szultánnal, hogy leányát feleségül vehesse, igaz, a tervekből végül semmi sem lett. 1402-ben Lusignani Máriával, a ciprusi király nővérével lépett frigyre. Felesége halála után ismét megnősült, választottja Enghieni Mária tarantói fejedelemnő volt. A házasság révén végre övé lett a régóta vágyott Taranto, ezek után pedig hitvesét elhanyagolta. Törvényes örököse nem született, gyermekekkel különböző ágyasai ajándékozták meg.
Nápolyi László előtt az a cél is lebegett, hogy megszerezze a Magyar Királyságot, ezáltal beteljesítve apja grandiózus terveit. Zsigmond 1387. március 31-i koronázása után nem sokkal magát magyar királynak nyilvánította, politikai bázisát neki is délvidéki főurak jelentették. A hátország nyughatatlan helyzete miatt nem tudta elhagyni Itáliát, meg kellett elégednie azzal, hogy híveinek címeket és birtokokat adományozzon. Az 1396-os nikápolyi vereség után Zsigmond helyzete megrendült, a Lackfiak a nápolyi Anjouk által támogatott összeesküvését azonban még fel tudta számolni. Zsigmond új, főként külföldi főurak beemelésével próbálta hatalmát erősíteni, ez azonban a magyar politikai elitet ellenállásra sarkalta. 1401. április 28-án az elégedetlen főurak – élükön Kanizsai János kancellárral és Bebek Detre nádorral – a budai várban letartóztatták a királyt. Felmerült egy új uralkodó meghívásának a lehetősége is, a jelöltek között László is helyet kapott, azonban a felek végül nem tudtak megegyezni.
Zsigmond ügyesen használta ki ellenfelei megosztottságát, szabadon engedése után mégis ugyanazt a politikát folytatta. A reakció nem is maradt el, 1402 végén az országnagyok egy része Váradon, Szent László ereklyéje felett megesküdve szövetkeztek Zsigmond király ellen, és döntöttek Nápolyi László behívásáról, akinek hűséget is fogadtak. A trónkövetelő természetesen megragadta a lehetőséget, és 1403. július 19-én partra szállt Zárában, majd augusztus 5-én Kanizsai János egy alkalmi koronával Magyarország királyává koronázta. A lázadás azonban nem jelentett komoly veszélyt Zsigmond számára, ráadásul az ellenkirály a koronázás után sem indult tovább az ország belseje felé, óvatosságát minden bizonnyal apja tragikus esete is befolyásolta. A magyar király számíthatott a hozzá hű bárókra, akik gyorsan mozgósították csapataikat az összeesküvők ellen. László nápolyi király is belátta, hogy a lehetőségei igencsak szűkre szabottak, ezért november elején visszatért Itáliába. A kalandot pénzügyi szempontból mégis eredményesen zárta, 1409-ben 100 ezer aranyért eladta Velencének dalmáciai birtokait. Ezután már érdemben nem foglalkozott a magyar trón megszerzésének gondolatával.
Nápolyba való visszatérése után László hatalmas terv megvalósításába fogott: Itália meghódítását tűzte ki célul. Aut Caesar aut nihil (vagy császár, vagy semmi) jelszava elárulja hozzáállását. Az Örök Várost többször elfoglalta, 1413-ban szemet hunyt katonái brutális római fosztogatása felett. Nem válogatott a politikai eszközökben, ha úgy látta megfelelőnek, akkor szerződéseket szegett meg, illetve szembefordult korábbi támogatóival, elárulta például XII. Gergely pápát, és átállt XXIII. János ellenpápához. Mivel Nápolyi László jól ki tudta használni a Szentszék megosztottságát, nehéz szívvel várta a konstanzi zsinatot, amelynek egyik feladata éppen ennek megszüntetése lett volna. Ezt azonban már nem érte meg, 1414. augusztus 6-án meghalt. Sokan mérgezésre gyanakodtak, de életmódja miatt a nemi betegség sem zárható ki. A nápolyi San Giovanni a Carbonari templomban temették el, monumentális síremléke egy becsvágyó, saját korlátait nem ismerő uralkodó maradványait őrzi.