Ingyenesen olvasható
1141. február 13-án egy szomorú sorsú, mégis sikeres magyar király tért meg őseihez. II. (Vak) Béla (1131–1141) élete nagy részében gyámolításra szorult, uralkodóként azonban erős országot teremtett, királysága területét gyarapította, termékeny apaként pedig a dinasztia további életét biztosította az Álmos-ág trónfoglalásával.
Vak Béla köztudomásúan nagybátyja, Könyves Kálmán király (1095–1116) kegyetlen ítélete folytán, de végső soron apja, Álmos herceg bűnének ártatlan áldozataként szenvedte el (apjával együtt) a megvakíttatást 1115-ben, amikor még csak 6-7 éves gyermek volt. Kálmán és Álmos testvérharca így rövid ideig az előbbi javára dőlt el: rövid ideig, mert Kálmán fia, II. István (1116–1131) nem hagyott hátra utódot, vagyis a dinasztián belül ágváltással kellett számolni. Figyelemre méltó tény, hogy sem Kálmán állítólagos fia, Borisz (akit házasságtörés miatt elűzött második felesége szült), sem Kálmán leányának fia, Saul nem tudta megszerezni a koronát, amit nem egészen két hónappal II. István halála után, 1131. április 28-án II. Béla fejére helyeztek Székesfehérvárott, a Szűz Mária-bazilikában. II. Béla sikerén a legitimációs-dinasztikus magyar politikai felfogás ismerszik meg: egy vak ember az Árpád-házi vérvonal megkérdőjelezhetetlensége által felülkerekedik tetterős ellenfelein, akik vagy nem tartoznak fiágon a dinasztiához (Saul), vagy ezt aligha lehet róluk elhinni (Borisz). Béla ebbéli értékét az is növelte, hogy nemcsak a múlt kötötte őt az Árpád-házhoz, de a jövő ekkor már őhozzá tudta kötni az Árpád-házat: mire trónra jutott, már apa lett.
Béla 1129-ben kötött házasságát az egymásra találó magyar és szerb politikai akarat hozta tető alá. II. István különböző okokból kifolyólag 1127–1129 között háborút folytatott Bizánccal, Szerbia ez idő tájt e birodalom függésében élt; értelemszerű volt a meglévő érdekazonosságot szövetségi szintre emelni. Bár a gyermektelen II. István nővére fiát, Sault tekintette utódának, örömmel fogadta a hírt, hogy a halottnak hitt Béla él és Pécsváradon rejtőzik. A vak unokatestvért összeházasította Ilonával, a szerb nagyzsupán lányával. Béla herceg a dinasztikus diplomácia eszköze lett: a szerződő felek csak úgy bízhattak a szövetség tartós életében, ha az uralkodóházakat újonnan szőtt rokoni szál fűzi össze.
A vak Béla termékenynek bizonyult, hat gyermeke közül, láttuk, egy még trónra jutása előtt született: II. Géza király (1141–1162) 1130-ban. II. László ellenkirály (1162–1163) 1131 első felében jött világra, őt 1133 körül követte IV. István ellenkirály (1163). Leányai közül Zsófia admonti apáca, Erzsébet pedig lengyel fejedelemné lett.
Nemcsak apaként, de uralkodóként is sikeres volt II. Béla. Felesége, Ilona és sógora, Belus személyében szilárd támaszra lelt. „Íme, az Isten a királynak két szem helyett négyet adott!” A Képes krónika e szavakat tulajdonítja a királynénak, aki Aradon véres bosszút állt férje megvakíttatásáért. Hihető, hogy ez a mondat valóban elhangzott, de a talányos „kettő helyett négy szem” kifejezés csak úgy értelmezhető észszerűen, hogyha nem Ilona királynéra és a kétéves Géza hercegre értjük, hanem arra, hogy két tetterős felnőtt, a szerb testvérpár, Ilona és Belus kormányzott. Tehetségesnek bizonyultak, hiszen Magyarország külpolitikai fenyegetettség nélkül folytathatta hódítását a Balkánon: II. Béla királyi címei, Magyarország, Horvátország, Dalmácia mögé 1137-ben Ráma (Bosznia) zárkózott fel.
Vak Béla király az 1137. esztendőben tett legfőbb kegyeleti gesztusa sajátos, ám beszédes volt: hazahozatta a bizánci száműzetésben 1127-ben elhunyt apja, Álmos földi maradványait, és Székesfehérvárott, a Szűz Mária-bazilikában helyeztette végső nyugalomra. Ez azért szembeszökő, mert Szent István után elsőként Könyves Kálmán temetkezett az ősi koronázótemplomba, de Kálmánt ebben nem követte fia, mert amint az jól ismert, II. István inkább Szent László nagyváradi sírja közelében választotta ki végső nyughelyét; Álmosé lett tehát a soron következő székesfehérvári dinasztikus temetés, jelen esetben újratemetés. Nem hihető, hogy e tettével Vak Béla utólagos testvéri megbékélést jelképezett volna nagybátyja és apja, Kálmán és Álmos között. Valószínűbb, hogy Álmost – földi maradványainak a koronázóbazilikában való sírba tétele által – jelentőségében a vakítást elrendelő Könyves Kálmán mellé emelte, sőt ezzel egyfajta újabb önlegitimációs gesztust tett, amit azzal nyomatékosított, hogy saját végső nyughelyét szintén a bazilikában jelölte ki.
Székesfehérvárhoz fűződik a következő esztendő egy jelentős jogi intézkedése, ami szintén hozzájárul a II. Béla korában érvényesülő uralmi viszonyok megismeréséhez. 1138. szeptember 3-án összeíratta a dömösi egyház javait. Dömös monostorát még Álmos herceg alapította, és ott élt egy ideig a megvakított apa és fia: a Duna-kanyarban meghúzódó egyház a vak király szívének igen kedves volt. 1138-ban „a legfelségesebb és leggyőzedelmesebb II. Béla királynak, a jó emlékezetű Álmos herceg fiának a legkegyelmesebb Ilona királynéval való uralkodása idején, mégpedig uralkodásul hetedik évében, amikor pedig Felícián volt az esztergomi szentegyház érseke, Péter a veszprémi szentegyház püspöke, Saul a dömösi szentegyház prépostja, Bozeta fia Fonsol a nádorispán, Cronik fia György intézte a királyi udvar ügyeit, és Euscidius volt Fejér megye ispánja, ugyanezen legjámborabb Béla király a nemkülönben legjámborabb Ilona királynéval és az előbb megnevezett nemesekkel és számos püspökkel és ispánnal és királysága sok előkelőjével előrelátóan és eléggé bölcsen kívül és belül is elrendezte a dömösi egyház helyzetét, mert [ezt az egyházat] a [jó] emlékezetű Álmos herceg urunk Jézus Krisztus dicséretére Szent Margit szűz és vértanú titulusa alatt létrehozta ugyan, de mivel derék szándékát sok akadály hátráltatta, akarata ellenére rendezetlen helyzetben hagyta hátra…”
Igaz, hogy ez az oklevél csak a királynét említi uralkodótársként, de valószínű, hogy Ilona fitestvére, Belos ekkor – ki tudja, milyen tisztségben – a háttérből alakíthatta a politikát. Elképzelhető ugyan, hogy 1131 és 1141 között nem tartózkodott Magyarországon, de nehezen hihető, hogy Béla és Ilona, a világtalan férfi és a várandósság-szülés körforgásának kitett, hat gyermekének életet adó asszony nélkülözni tudta volna egyetlen felnőtt és megbízható közeli rokonát, a tettre kész, egészséges embert.
II. Béla már nem sokáig élt a dömösi „helyzetrendezés” után. Nem sok, alig 32-33 év adatott neki. „Vak Béla király tehát kilenc évig, tizenegy hónapig és tizenkét napig uralkodott. Az Úr ezeregyszáznegyvenegyedi esztendejében, február Idusán, csütörtöki napon költözött el az Úrhoz. Teste Fehérvárott nyugszik” – írja róla a Képes krónika.
A szerencsétlen sorsú Vak Béla király utóélete, amint az tudott, szerencsésen alakult. Fiági leszármazottai halála után még 160 évig uralkodtak Magyarországon. Közülük unokája, III. (Nagy) Béla király (1172–1196), ükunokája, IV. Béla király (1235–1270) és szépunokája, Béla (†1269), Szlavónia hercege viselte azt a keresztnevet, amit ő is kapott.
