Ingyenesen olvasható
Kegyelem és kegyetlenség, követés és megújítás jellemezte személyiségét és uralkodását. Korának egyik legműveltebb alakja volt. Az általa létrehozott magyar–horvát államközösség 816 éven keresztül állt fenn. A bosszúálló emlékezet ravasz nyomorékká torzította alakját, de száz év múltán már szent királyaink közé is sorolták. Végletek között csapongó minősítéseket kapott, vitákat gerjesztett Könyves Kálmán király (1095–1116), aki 905 évvel ezelőtt, 1116. február 3-án tért meg őseihez.
Forrás: Wikimedia Commons
1070 körül született I. Géza király (1074–1077) és egy németalföldi hercegnő, Looni (Loozi) Zsófia házasságából. A korán elárvult herceget nagybátyja, I. (Szent) László király (1077–1095) nevelte, akinek nem adatott fiúutód, így az Árpád-ház I. Géza vérvonalán élt tovább. Krónikáink elmondják: „Ez a Kálmán – amint egyesek mondják – váradi püspök volt, de mivel fivérei előbb haltak meg, a pápa engedélyével uralkodni kényszerült. A magyarok Könyves Kálmánnak nevezték őt azért, mert könyvei voltak, amelyekből, mint püspök teljesítette a kánoni hórákat.” Miért adták papnak? Azért, mert valamiféle fogyatékkal élhetett? Erre határozott nemmel felelhetünk: értelmi képességeit a vele éppen nem rokonszenvező hazai krónikák is kénytelenek voltak elismerni, olyannyira, hogy a latin szöveget a Cunues Calman formában, magyarul lejegyzett jelzős szerkezet töri meg. Testi adottságaira pedig a krónika folytatásából következtethetünk: „Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, miután annak Péter nevű királyát Petergozdia [Petrova Gora] hegyeiben megölte.” Ennélfogva egy fegyverbíró és művelt, vagyis testben és szellemiekben egyaránt ép férfinak érdemes tartanunk Kálmánt. Egyházi pályára azért léphetett, mert I. Géza és Zsófia házasságából őelőtte legalább két fiúgyermek született, ám ők időnap előtt haltak meg, ezért „kényszerült” a püspöki székből a királyi trónba átülni Kálmán, a soron következő örökös. Géza fiai közül tehát csak a két legfiatalabb, Kálmán és Álmos ért felnőttkort.
„Nem csekély örömmel ujjongunk hallván, hogy Nagyságod a mindenható Isten rendelkezéséből a Magyar Királyság kormányzására emeltetett. Jelentette ugyanis nekünk tisztelendő fiunk, Odilo, Szent Egyed apátja, hogy Elhivatott Személyed a világi tevékenységen túl – amelyben kitűnsz – az egyházi írásokban is kiművelt, és ami a bírói hatalomhoz leginkább illik, a szent kánonok tudományában is leginkább otthonos. Ezért szükséges, hogy Te, Krisztusban legkedvesebb fiam, mind a saját, mind a rád bízott népek üdvéről gondoskodjál, felülmúlván másokat, akik téged ugyanazon királyság kormányzásában megelőztek.” II. Orbán pápa (1088–1099) a műveltség lelkes elismerésén túlmenően kritikát, elvárást is megfogalmazott. A Szentszéknek nem tetszett ugyanis, hogy I. László királysága utolsó éveiben eltávolodott tőle. Kálmán ugyan a gregoriánus pápaság oldalára tért vissza, de anélkül, hogy beavatkozást engedett volna Magyarország belügyeibe (még az invesztitúra jogáról sem mondott le, ahogy azt korábban állították róla), valamint hogy támogatta volna Rómát a Német-Római Birodalom elleni küzdelmében.
Kálmán pápapárti irányváltását nagyban befolyásolta, hogy a pápa feloldozta őt a papi felszentelés alól. Emellett, tekintettel a Szentszék akkori nagyon is világias és élénk politikai tevékenységére, hatalmas szövetségest szerzett magának Kálmán. Erre szüksége volt, mert nagybátyja halála után rögös út vezetett a trónra.
I. László 1095. július 29-én hunyt el, Kálmán fejére azonban csak háromnegyed évvel később került a korona Székesfehérvárott, a Szűz Mária-bazilikában. Ezek a hónapok Kálmán és Álmos viszályával teltek: 1096 tavaszán Kálmán kénytelen volt feléleszteni a dukátus intézményét és átengedni az ország harmadát Álmosnak. Öccse hatalmi étvágya ezzel nem csillapult, ezért Kálmán uralkodását végigkísérte Álmos pártütéseinek sorozata.
Figyelemre méltó, hogy a meg-megújuló testvérharc közepette Kálmán milyen komoly eredményeket ért el. Sikerrel kezelte az 1096. esztendei keresztes hadjárat okozta tehertételt, ami a keresztesek korántsem keresztényi viselkedése miatt nehezedett a felvonulási területet adó Magyarországra. Legnagyobb hatású eredménye azonban 1102-ben született meg, amikor kiteljesítette I. László délnyugati hódítását. Ebben az évben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát. Magyarország uralkodója Kálmánnal vált egy személyben Horvátország uralkodójává: a magyar–horvát perszonálunió 816 éven keresztül, 1918-ig állt fenn. Kálmánt mindazonáltal a sikerek mellett érték kudarcok is, 1099-ben súlyos vereséget szenvedett orosz földön, Peremislnél a kunoktól.
Kálmán magánélete nem alakult szerencsésen. 1097-ben vette nőül a szicíliai normann Hauteville-házból való Felíciát, akitől három gyermeke, a korán elhunyt László, István – II. István király (1116–1131) – és Zsófia született. 1104-ben Álmos Predszlávát, II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem (1093–1113) leányát vezette oltárhoz. Felícia halála után Kálmán maga is Kijevből hozott új feleséget, ám ez a Rurik-házi ara, Eufémia rossz választásnak bizonyult, mert a király házasságtörésen érte és hazaküldte. Eufémia szülőföldjén hozta világra Borisz nevű fiát, akit Kálmán sohasem ismert el sajátjának.
Kálmán utolsó esztendei alatt életben maradt fia, István trónbiztosításán fáradozott. Még 1107-ben szüntette meg Álmos dukátusát, ám a herceg továbbra sem hagyott fel a trón megszerzésének tervével, ezért végül a király kegyetlen eszközökhöz folyamodott. 1115-ben megvakíttatta a pártütő Álmost és annak ártatlan kisfiát, az akkor 6-7 éves Bélát.
Könyves Kálmán a következő év télutóján, mintegy 46 esztendős korában szállt sírba. „Teste Fehérvárott nyugszik.”
Több Árpád-házi király tetteinek előadása zárul az idézett mondattal a Képes krónika lapjain. Művelődésünk eme becses emléke híven közli az uralkodói temetkezések helyét, így kiderül, hogy az 1100-as évek királyai választották végső nyughelyül Székesfehérvárt. Ezt a szokást I. (Szent) István (997–1038) vezette be, mindazonáltal idő kellett, míg ebből valódi hagyomány kerekedett. 11. századi királyainkat ugyanis mind másutt helyezték sírba: oda, ahol egyházat alapítottak vagy láttak el adománnyal. István porai mellett amúgy sem szívesen alakítottak volna ki maguknak sírhelyet az éppen általa megvakított unokatestvér, Vazul fiai és unokái, akik 1046-tól kezdve uralkodtak Magyarországon fiági leszármazottaik révén 1301-ig. István szentté avatása a Vazul-unoka I. László kezdeményezésére (1083) az emléke iránti enyhülés jele is volt, de a megbocsátást a következő nemzedék hozta személyes szintre. Könyves Kálmán, Vazul legidősebb életben maradt dédunokája ezt két gesztussal fejezte ki: egyik fiát Istvánnak keresztelte, valamint elsőként temetkezett az első király mellé.
A sors furcsa fordulata, hogy éppen fia nem követte Kálmánt ebben, akinek trónját véres gondoskodással biztosította. II. István Nagyváradon, László mellett választott magának végső nyughelyet. A fehérvári temetkezések sorát azok az Árpádok folytatták, akik érthető gyűlölettel tekintettek Kálmánra. II. István magtalanul halt meg, így őt ártatlanul szenvedő unokatestvére, II. (Vak) Béla (1131–1141) követte a királyi trónon, majd az ő fiai, unokái, az Álmos-ági királyok következtek.
„Hitvány külsejű volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és dadogó.” Az Álmos-ági királyok gesztaírói így álltak holtában bosszút Kálmánon. A sötét tónusok mellé 1243 körül érkeztek világos színek. Rogerius nagyváradi kanonok, még mielőtt a tatárjárás siralmas énekébe fogott volna, István, Imre és László után Kálmánt is a magyar szentek sorába illesztette. Nem tudni, miért tért el a valóságtól. Kálmán nem volt és nem lett szent, „csak” a könyvek barátja, a strigák nem létezését belátó, józan gondolkodású király, akit törvényeinek írásba foglalója, Albericus így (is) jellemzett: „a helyes életű hívek gyarapítója a megigazulásban”.
