Amikor a Whig Párt 1840-ben elnöknek jelölte William Henry Harrisont, az északiak és nyugatiak „háborús hősét”, a déli szavazatok megszerzése érdekében John Tylert felkérték, hogy legyen alelnökjelölt. A magas, vékony, kék szemű, udvarias úriember korábban a virginiai képviselőház tagja (1811–16, 1823–25, 1838–40), az Egyesült Államok képviselője (1816–21) és szenátora (1827–36), valamint Virginia kormányzója volt (1825–27). 1841. április 5. reggelén azonban azzal ébresztették fel virginiai otthonában, hogy Harrison halálával reá szállt az Egyesült Államok elnökségének hivatala.
A kormány nála jóval tekintélyesebb tagjai megpróbálták rábeszélni, hogy tekintse magát pusztán „ügyvivő elnöknek”, vagyis szavazással hozzák meg a döntéseket, s neki is csak egy szavazata legyen. Tyler válasza így hangzott: „Sohasem egyezem bele, hogy előírják számomra, mit csináljak. Elnökként én leszek felelős a kormányzatomért! […] Ha másként gondolják, készen állok elfogadni lemondásukat!” Fel sem bontotta azokat a leveleket, amelyek az „ügyvivő elnöknek” címezve érkeztek hozzá. A teljes elnöki hatalom gyakorlásával ő teremtett precedenst hasonló módon hivatalba lépő utódai számára, s az 1967-ben elfogadott XXV. alkotmánykiegészítés végül szentesítette ezt a gyakorlatot.
A Whig Párt hamarosan szembefordult Tylerrel, mert hiába volt többsége a Kongresszusban, saját elnöke miatt nem tudta megvalósítani programját. Tyler kétszer is megvétózta a nemzeti bank visszaállításáról rendelkező törvényt (1841). Miniszterei erre egy kivétellel lemondtak, a Whig Párt pedig kizárta tagjai közül. A makacs és büszke Tyler azonban nem törődött vele, hogy „Párt nélküli elnöknek” és „Ővéletlenségének” csúfolják, nyugodtan kormányzott tovább konzervatív, déli egykori
Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.
