rubicon
back-button Vissza
1944. július 20.

Merénylet Hitler ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

1944. július 20-án hajtotta végre Hitler elleni sikertelen merényletét Klaus Schenk von Stauffenberg, a német tartalékos haderők vezérkari főnöke. A kudarcba fulladt támadás után von Stauffenberg és a gyilkosságot megtervező összeesküvők a Valkűr-hadművelet során megkísérelték átvenni a hatalmat Berlinben, ám mivel a Führer életben maradt, puccskísérletüket könnyedén meghiúsították.

Az 1944 júliusában elkövetett merénylet nem az első alkalom volt, amikor Adolf Hitlert megpróbálták megölni, éppen ellenkezőleg, az előző évek során tucatnyi eset volt, amikor a vezető csak a szerencsének köszönhette, hogy életben maradt. A diktátor elleni összeesküvések melegágya elsősorban a német vezérkar volt, ahol – Hans Oster, Ludwig Beck és Erwin von Witzleben tábornokok vezetésével – már 1938 szeptemberében tervet szőttek a hatalomátvételre, és Hitler megbuktatására; a hithű katolikus von Stauffenberg már ebben a szervezkedésben is részt vett. Miután Németország háború nélkül – a müncheni konferencia révén – megszerezte a Szudétákat, a vezér népszerűsége az egekbe szökött, ezért a magas rangú tisztek letettek kalandos terveik megvalósításáról.

A korábbi puccstervek akkor kerültek ismét elő a fiókból, miután a sztálingrádi vereséget követően a Wehrmacht megkezdte a „visszavonulást” a Szovjetunióból – a kevésbé elvakult tábornokok számára már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy Németország kétfrontos háborúba kerül majd, és a vesztébe rohan. 1942 végén Henning von Treschkow – a Barbarossa-tervet irányító Fedor von Bock alatt szolgáló ezredes –, Oster és Friedrich Olbricht tábornok irányításával újjászerveződött az ellenállás magja, melyhez 1943 augusztusában von Stauffenberg is csatlakozott. A társaság már 1943 márciusában merényletet kísérelt meg Hitler ellen – bombát raktak a gépére, amikor Szmolenszkbe, a keleti frontra látogatott, ám a szerkezet nem lépett működésbe – 1944 nyaráig pedig még további 3 alkalommal próbálták meggyilkolni őt.

Az összeesküvőket ekkor már sürgette az idő, 1944 júniusában ugyanis a szövetségesek partra szálltak Normandiában, megkezdődött a városok bombázása, a szovjetek pedig kelet felől szorították vissza a Wehrmacht egységeit. Von Stauffenbergék célja Hitler eltávolítása mellett az volt, hogy még a totális vereség előtt véget vessenek a háborúnak, és ezáltal kedvezőbb békét köthessenek, mint 1919-ben. Ezt a célt szolgálta az 1943 során kidolgozott Valkűr-hadművelet, melynek három legfontosabb eleme Hitler likvidálása, az SS és a Gestapo kiiktatása, majd a hatalom megszerzése volt.

A Führer meggyilkolásának terve 1944. július 1-jén lépett a végső szakaszba, amikor von Stauffenberget kinevezték Fromm tábornok alatt a tartalékos erők vezérkari főnökévé. Fromm köztes pozíciót foglalt el az összeesküvők és Hitler köre között, ugyanis nem csatlakozott az ellenállókhoz, ugyanakkor mégsem árulta be őket a Gestapónak, inkább kivárt. A puccsisták névsora ekkor már rendkívül hosszú volt: amellett, hogy von Stauffenberg és Olbricht köre maga mellett tudhatta a tartalékos erők tisztikarának java részét, Günther von Kluge és Erwin Rommel tábornokok révén elsőrangú kapcsolatokkal rendelkeztek Franciaországban is – a Valkűr-hadművelet során nekik kellett volna fegyverszünetet kötni a szövetségesekkel –, sejtjeik pedig a Birodalom szinte minden jelentős városában jelen voltak.

Hitler a korábbi merényletek után bizalmatlanná vált népével szemben, nem mutatkozott nyilvánosan, így elengedhetetlen volt, hogy a jövőbeli merénylő bejusson a német vezérkar legmagasabb köreibe; ezután a kelet-poroszországi Wolfschanzéban, vagy a Führer másik kedvenc tartózkodási helyén, Berchtesgardenban már számos alkalom kínálkozott a gyilkosságra. Von Stauffenberg kinevezése megteremtette ezt a lehetőséget, így július során egyre-másra születtek a kalandos tervek, július 7-én például Stieff tábornok Klessheimben próbált végezni Hitlerrel, ám gyengének bizonyult a gyilkossághoz. Az erélytelenséget látva von Stauffenberg elhatározta, hogy saját kezébe veszi a Valkűr-hadművelet teljes irányítását: felrobbantja a Führert, majd Berlinben megindítja a puccsot. A tábornok már július 15-én kész lett volna végrehajtani a merényletet, de mivel Treschkowék úgy vélték, a siker Himmler és Göring megölésével lenne teljes, az utolsó pillanatban leállította a szerkezetet. Ez nem bizonyult bölcs döntésnek, mert július 20-án ugyancsak a két magas rangú vezető nélkül kellett cselekednie, és végül kudarcot vallott.

Mivel a berlini összeesküvők július közepén már komolyan tartottak a Gestapo leleplezésétől, a 15-i kísérlet után öt nappal von Stauffenberg visszatért Wolfschanzéba, egy újabb robbanószerkezettel a táskájában; a merénylet szervezői tisztában voltak azzal, hogy vélhetően ez az utolsó lehetőségük. A tervnek megfelelően a tábornok részt vett a 12:30-kor kezdődő megbeszélésen, azt megelőzően pedig elrejtette a bombát tartalmazó táskát a tárgyalóasztal alatt, közvetlenül Hitler közelében. Miután a vezérkar tagjai megérkeztek a szobába, von Stauffenberg – a tervnek megfelelően – hívást kapott Berlinből, így elhagyta a szobát, ahol tíz perc múltán a szerkezet működésbe lépett.

Hitlernek hatalmas szerencséje volt, ugyanis Heinz Brandt ezredes, aki közvetlenül mellette állt, a megbeszélés során távolabb tolta az útjában lévő táskát Hitlertől, aki így a robbanás során csak könnyebb sérüléseket szerzett. A detonáció következtében négyen vesztették életüket, de miután a bomba egy szűk térben – ráadásul egy asztal alatt – lépett működésbe, megkímélte a szobában lévők nagy részének életét, köztük Hitlerét is; az esetet rekonstruáló tudósok máig vitáznak azon, hogy amennyiben a merényletet a berlini bunkerban, vagy akár egy másik szobában hajtják végre, az összeesküvők vajon elérték -e volna céljukat. Von Stauffenberg mindenesetre a robbanást látva biztos volt abban, hogy sikerrel járt, ezért egy repülőgépen villámgyorsan Berlinbe utazott, hogy megindítsa a Valkűr-hadművelet második lépcsőjét.

Von Stauffenberg délután négy óra után érkezett meg a berlini Bendlerblockba, az innen kiinduló hívások nyomán aztán a Harmadik Birodalom főbb központjaiban a beavatott tisztek őrizetbe vették az SS és a tartományok vezetőit, miközben kiáltványban közölték Hitler halálhírét. Mivel az este során kiderült, hogy a diktátor mégis túlélte a merényletet, a bizonytalanok egyre-másra kezdtek kihátrálni von Stauffenbergék mögül. Az idáig semleges Fromm váratlanul szembefordult az összeesküvőkkel, és még az este során rögtönítélő bíróságot hozott létre, mely egy gyors vizsgálatot követően kivégezte von Stauffenberget, Olbrichtot és mindazokat, akik tudtak arról, hogy nem akadályozta meg a merényletet.

A tábornok erőfeszítése ugyanakkor hasztalan maradt, a Skorzenyvel megérkező SS ugyanis gyanúsnak találta őt, így a későbbiekben osztozott az általa elítéltek sorsában. A Valkűr-hadművelet tehát totális kudarcot vallott, Adolf Hitler pedig példátlan hajtóvadászatot indított vélt vagy valós ellenségei ellen, és halállal büntette mindazokat, akikről feltételezhető volt, hogy tudtak von Stauffenbergék szervezkedéséről. A tisztogatások összesen mintegy 5000 áldozatot követeltek, akik közül sokan meg sem várták a hóhérlegények érkezését, hanem már korábban öngyilkosságot kíséreltek meg. Így cselekedett például Treschkow, aki a keleti fronton vetett véget életének, és hasonló sorsra jutott Erwin Rommel, a „sivatagi róka” is, akit népszerűsége folytán nem lehetett eljárás alá vonni.

A Valkűr-hadművelet, amennyiben sikeresen hajtják azt végre, alapjában változtatta volna meg a történelmet, civilek és katonák millióit, országok tucatjait mentette volna meg a pusztulástól. A kudarccal azonban minden a lehető legrosszabbra fordult: Hitler, miután szerencsésen túlélte a sokadik ellene tervezett merényletet is, még fanatikusabban hitt saját – vélt – küldetésében, és valóra váltotta mindazon rémálmokat, melyek elkerülése érdekében von Stauffenbergék az életüket áldozták.