Rákóczi és Bercsényi kiadja a brezáni kiáltványt

Szerző: Tarján M. Tamás

„…minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…”
(Részlet a brezáni kiáltvány szövegéből)

1703. május 12-én adta ki II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós gróf a brezáni kiáltványt, melyben a Habsburg kormányzat törvénysértéseire hivatkozva hadba szólította az ország „nemes és nemtelen” lakóit. A Lengyelországból küldött pátens hatására május 21-én, Tarpán kibontották a kuruc felkelés zászlóit, melynek lángja a dolhai vereség ellenére utóbb egész Magyarországot elborította.

Annak dacára, hogy a Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után meginduló Habsburg-török háború Magyarország felszabadítását eredményezte, idővel súlyos ellentét alakult ki I. Lipót (ur. 1657-1705) és magyar alattvalói között. A császár-király mindenekelőtt a nemességgel került konfliktusba, ugyanis az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen – ahol a rendek az Aranybullában biztosított ellenállási jogról és a szabad királyválasztásról is lemondtak – tett ígérete dacára abszolutisztikus módszerekkel igyekezett kormányozni: a 17. század utolsó éveire felerősödtek az erőszakos ellenreformációs törekvések, a visszahódított területek birtokviszonyait rendező Neoacquistica Commissio – Újszerzeményi Bizottság – pedig számtalan visszaéléssel tarkítva, a magyar földtulajdonosok számára kedvezőtlen módon végezte munkáját.

A Habsburgok politikájával nem csak a tehetősebbek voltak elégedetlenek, ugyanis a „török világ” végével megszűntek azok a kiskapuk, melyek révén az alsóbb rétegek biztosíthatták boldogulásukat. A végvárrendszer délre tolódásával rengeteg vitéz veszítette el „állását”, és került jobbágyi sorba, ahol sorstársait az addig megszokottnál jóval magasabb adók sújtották. A másfél évtizedes háború hatalmas terhet rótt a birodalomra, aminek jelentős hányadát Lipót Magyarország vállára helyezte: a kivetett adók utóbb a brezáni kiáltványban is megjelentek, annyit azonban el kell mondanunk a Habsburgok védelmében, hogy a gyakran panaszolt porció, vagyis a katonák eltartásának költsége érthető okokból hárult éppen a hazai jobbágyokra, hiszen a küzdelem a határainknál zajlott.

Az elégedetlenség Magyarország északkeleti vármegyéiben volt a legnagyobb, ugyanis a negatív tényezők – erőszakos ellenreformáció, végvári vitézek lesüllyedése, jobbágyok terheinek növekedése – itt érvényesültek leginkább, ráadásul a megfelelő földrajzi környezet is adott volt a szervezkedéshez. Az 1690-es években mind többen bujdostak el a Kárpátok hegyei közé, 1697-ben pedig – Kabai Márton és Szalontai György vezetésével – a társadalom perifériájára szorult tömegek felkelést robbantottak ki a Hegyalján. Ennek leverésében még a két felvidéki nagybirtokos, Bercsényi Miklós gróf és II. Rákóczi Ferenc sárosi főispán is részt vett, a kuruc mozgalom későbbi vezetői azonban a századfordulón már a Habsburgok uralmának megdöntésére törekedtek.

II. Károly spanyol király (ur. 1665-1700) súlyos betegségének tudatában, a küszöbön álló általános európai konfliktus árnyékában a két nemes úr már ekkor is I. Lipót legnagyobb ellenségének, XIV. Lajos francia királynak (ur. 1643-1715) a kegyeit kereste, ám Longueval követ árulása nyomán a szervezkedés 1701 tavaszán lelepleződött. Rákóczit letartóztatták, Bercsényi pedig Lengyelországba menekült, ahol fél évig egyedül próbált támogatókat szerezni: kapcsolatba lépett a varsói francia követtel és II. (Erős) Ágost királlyal (ur. 1697-1706/1709-1733), ám csakhamar egy kolostorban kellett menedéket keresnie a lengyel külpolitika fordulatai miatt.

Szerencsés szökése után Rákóczi ugyancsak Varsóba ment, majd barátjával együtt arisztokrata támogatóknál húzta meg magát; a bujdosó főurakra 1702 januárjában talált rá Szalontay János, aki megismertette őket a magyarországi helyzettel, és hazatérésüket sürgette. Bercsényiék a hírek hatására a határhoz jóval közelebb eső Brezán várába költöztek át, ám XIV. Lajostól a következő év során sem tudtak segítséget szerezni. 1702 végére a spanyol örökösödési háború miatt tartott toborzás leple alatt Esze Tamás jelentős sereget gyűjtött Rákócziék számára, az 1703 márciusában Lengyelországba érkező Bige László és Pap Mihály vezette küldöttség azonban ugyanazt az utasítást kapta, mint korábban Szalontay: a felkelők várjanak türelemmel, míg megérkezik a francia király támogatása.

A későbbi fejedelem 4000 katonát remélt a Napkirálytól – hiába –, az idő pedig egyre siettette őt: két hónappal később az Esze Tamás vezette újabb deputáció már csak annyit kért, hogy Rákóczi és Bercsényi legalább zászlókat adjon nekik, ha már – egyelőre – személyesen nem akarnak visszatérni Magyarországra. A nemes urak végül teljesítették a kérést, egyúttal pedig Esze gondjára bízták az 1703. május 12-ére keltezett brezáni kiáltványt, melyben Rákócziék – az első bekezdésben felsorolt sérelmek jogán – felkelésre buzdították az ország „nemes és nemtelen” lakóit.

A kurucok kilenc nappal később Esze Tamás falujában, Tarpán, illetve Váriban, majd másnap Beregszászon is kibontották a felkelés zászlóit, melyhez hamarosan az északkeleti vármegyék népe is csatlakozott. Eközben Rákóczi még mindig a franciák és a lengyelek segítségére várt, ám miután csalódott reményeiben, döntenie kellett, hiszen fennállt a veszélye, hogy a kuruc had éppen olyan gyorsan szétszéled majd, ahogy összegyűlt. A későbbi fejedelem végül a felkelés megindítása mellett határozott, azonban félelmei részben így is beigazolódtak, hiszen június 7-én, Dolhánál Károlyi Sándor – majdani generális – szatmári főispán megverte Esze Tamás csapatait. Rákóczi hét nappal ezután, június 14-én lépte át a magyar határt, majd hamarosan átvette a kurucok irányítását, akik az év végére egészen a Duna vonaláig törtek előre.