Megalakul a kisantant

Szerző: Tarján M. Tamás

1921. június 7-én írta alá Take Ionescu román külügyminiszter a Jugoszláviával kötött együttműködési egyezményt, ezzel – kétoldalú szerződések hálója révén – megalakult a kisantant szervezete. A Magyarország ellen irányuló jugoszláv-román-csehszlovák szövetség 17 esztendeig őrizte a Párizs környéki békék stabilitását Közép-Európában.

Már az első világháború utolsó hónapjaiban megszületett az a gondolat, hogy a Monarchia felosztása után létrejövő új Közép-Európa államai egy nagyobb szövetségbe tömörüljenek. Bár az 1918 áprilisában tartott kongresszuson a Monarchia nemzetiségei elvben megegyeztek, a világháború után gyakorlatilag mindegyik nemzet a saját törekvéseinek rendelte alá ezt a célt, amit a gyakori háborús konfliktusok – pl. csehszlovák-lengyel háború Teschenért – megvalósíthatatlanná tettek. Az együttműködés reális lehetősége 1920 tavaszára voltaképpen Magyarország három szomszédjára, Csehszlovákiára, Romániára, és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságra korlátozódott. Ez a három állam hozta létre aztán – kétoldalú szerződések révén – a kisantantot.

Clemenceau bukása után Alexandre Millerand szerezte meg Franciaországban a miniszterelnöki széket, ő pedig igyekezett aktivizálni az európai politikában a vesztes osztrák és magyar államot is. Millerand törekvései aggasztották a revízió lehetőségétől rettegő trianoni utódállamokat, ezért 1920 augusztusában Benes Belgrádban együttműködési szerződést írt alá a délszláv királysággal, melyben nem provokált magyar támadás esetén katonai támogatást helyezett kilátásba. IV. Károly magyar király 1921. márciusi puccskísérletének hatására aztán Take Ionescu április 23-án Prágával, majd június 7-én Belgráddal az előző évihez hasonló védelmi szerződéseket kötött. Ezzel megszületett a magyar sajtóban „apró antantként”, vagy egyszerűbben kisantantként aposztrofált szervezet.

A szövetség legfőbb célja a katonai együttműködés mellett a magyar revíziós célok ellehetetlenítése, és ezzel együtt Magyarország gazdasági és külpolitikai elszigetelése volt. A kisantant ennek megfelelően 1921 májusában megakadályozta hazánk felvételét a Népszövetségbe – erre 1922 szeptemberéig kellett várni – majd két évvel később hasonló módon meghiúsította a Bethlen István miniszterelnök által kért népszövetségi kölcsön folyósítását is. Az energikus Benes által vezetett hármas szövetség IV. Károly visszatérése esetére háborúval fenyegette Magyarországot, ennek következményeként az 1921. októberi második királypuccs után az országgyűlés törvényben mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását. A revízióellenes koalíció a húszas évek derekán Lord Rothermere brit sajtómágnás ellen is fellépett, aki a Daily Sun napilap hasábjain 1927 júniusától kampányt folytatott a trianoni békediktátum felülvizsgálatáért.

A kisantant, bár nagy testvére jelentős teljesítményt várt el tőle, fennállása során csak a magyar fél ellen irányuló törekvésekben értett egyet. Jóllehet 1930-ban, a világgazdasági válság nyomán a csorba-tói konferencián a kisantant államai kereskedelmi szerződést kötöttek, annak csak a magyarellenes pontjai valósultak meg. Miután 1933-ban Hitler hatalomra került, az egymással szélesebb együttműködésre képtelen államoknak Németország lett a legfőbb gazdasági partnere – ezt a világpiacinál magasabb importárakkal biztosította – a német tőke térhódítása pedig a szövetség szétzilálásával járt. A kisantant gazdasági téren nem bírt megállni a német nagyhatalommal szemben, így alkalmatlanná vált a térség stabilitásának őrzésére (ezt a Rajna-vidék remilitarizálására adott ellentétes reakció is jól mutatta). A három állam hiába rendelkezett 1932 óta állandó tanáccsal, hiába hozott létre 1933-ban külön Gazdasági Tanácsot, a tagok a lényeges kérdésekben külön, gyakran egymásét keresztező úton jártak.

Magyarország 1934-ben majdnem háborúba keveredett a kisantanttal, miután Marseille-ben horvát usztasák meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt (ur. 1921-1934) és Barthou francia külügyminisztert. A délszláv állam mozgósításba azért mozgósított, mert kiderült, hogy a merénylők egy csoportja hazánkban, Jankapusztán kapott kiképzést. Az 1934-es jugoszláv–magyar konfliktus végül a kisantant utolsó erőteljes fellépésének bizonyult. A versailles-i békerendszert megsemmisíteni akaró Németország erősödésével a kisantant – fennmaradása érdekében – mindinkább rákényszerült a magyar viszony rendezésére. A tárgyalások 1937 tavaszától titkosan, majd később nyilvánosan is megkezdődtek, és fokozatos ígérgetés után az 1938. augusztus 23-i bledi egyezményben realizálódtak, mely fegyverkezési egyenjogúságot biztosított hazánk számára. A kisantant ezzel a fennálló állapotot fogadta el, hiszen a gyakorlatban Magyarország ekkor már öt hónapja megindította a Darányi által meghirdetett győri programot.

A bledi egyezmény már a Csehszlovákiát megcsonkító müncheni konferencia előestéjén született meg, amikor Hitler Csehországra a szudétanémetek révén fejtett ki nyomást, míg a román és jugoszláv felet gazdasági eszközökkel tartotta markában. A fegyverkezési egyenjogúság elismerése után Chamberlain, Daladier, Mussolini és Hitler vezetésével összeült a müncheni konferencia, mely – a megbékélés érdekében – Benest a Németország által követelt területek átadására kényszerítette. Eközben a konferencia megegyezést sürgetett Magyarországgal is, amit aztán egy német–olasz bizottság határozata, az ún. első bécsi döntés (1938. november 2.) helyettesített. A területi veszteségek következtében Csehszlovákia összeomlott, Hácha és Tiso vezetésével egy cseh és szlovák állam szövetsége jött létre, amit már Jugoszlávia és Románia sem ismert el szövetségesének. Miután az új államalakulatot meg sem hívták 1938 novemberében tartott konferenciájukra, a kisantant hivatalosan is feloszlott.