rubicon
back-button Vissza
1862. szeptember 22.

Lincoln elnök kiadja az Előzetes Emancipációs Kiáltányt

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az utókor úgy fog rád emlékezni, mint a nagy felszabadítóra, ami irigylésre méltóbb bármely koronánál, és többet ér a világ összes kincsénél.”
(Részlet Garibaldinak Abraham Lincolnhoz írott leveléből)

1862. szeptember 22-én tárta a nyilvánosság elé Abraham Lincoln amerikai elnök az Előzetes Emancipációs Kiáltványt, melyben szabadságot ígért azoknak a – néger – rabszolgáknak, akik a lázadó déli államok fennhatósága alatt éltek. Bár az 1863. január 1-jén életbe lépő rendelkezés jóval kevesebb embert szabadított fel, mint azt napjainkban gondolnánk, a dokumentum mégis történelmi jelentőséggel bírt, mivel kilátásba helyezte a feketék emancipációját, egyúttal pedig erkölcsi fölényt biztosított az északiaknak az időközben vívott polgárháborúban.

Lincoln már elnöksége kezdete – 1860 – óta a rabszolgaság eltörlésének élharcosa volt, törekvései azonban nem csak a hatalmas ültetvényekkel rendelkező déli, hanem egyes északi államokban is komoly ellenkezést váltottak ki. Az 1861-ben kirobbanó polgárháború aztán új aspektusba helyezte az emancipáció kérdését: miután a Konföderáció az északiakhoz képest jóval nagyobb arányban támaszkodott a rabszolgák munkaerejére, az Unió egyes tábornokai már 1862 elején azt javasolták, hogy – Dél gazdaságának romba döntése érdekében – szabadítsák fel a feketéket, így aztán hamarosan az afroamerikaiak északra vándorlása is jelentősen felgyorsult.

Lincoln 1862 júliusában bocsátotta először tervezetét a Kongresszus elé, majd három hónappal később, a szeptember 17-én, Antietam mellett aratott győzelem után öt nappal – rendkívüli felhatalmazásánál fogva – életbe is léptette az Előzetes Emancipációs Kiáltványt. Bevallása szerint azért tett így, mert korábban alkut kötött Istennel, hogy ha sikerül kiverni az előrenyomuló délieket Marylandből, akkor kiadja a proklamációt. Lincoln időzítését ugyanakkor mégis sokkal jobban indokolja az a tény, hogy a hadi sikereknek köszönhetően elég tekintéllyel bírt ahhoz, hogy erővel keresztülvigyen egy ilyen vitatott intézkedést; az emancipációnak ugyanis Északon is széles ellentábora volt.

A kiáltvány értelmében azok a feketék, akik a déli államok fennhatósága alatt éltek, 1863. január 1-jétől – ezért hívjuk a dokumentumot előzetes proklamációnak –„visszavonhatatlanul és örökre” elnyerték szabadságukat, és kártérítés fizetése nélkül távozhattak addigi uraiktól. A proklamáció tehát korántsem az összes rabszolgáról rendelkezett, csakis azokra vonatkozott, akiket az Unió akkor még nem tudott felszabadítani, ezért annak nyomán legfeljebb néhány tízezren nyerték el szabadságukat.

Az Előzetes Emancipációs Kiáltvány így egyszerre tanúskodott Lincoln politikusi zsenialitásáról és az Unió rabszolgaságpárti táborának erejéről, másfelől viszont az intézkedés olyan fordulatot hozott a polgárháborúban, amit az elnök ellenzéke később már nem tudott visszafordítani. A kiáltvány nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy Észak győzelme a rabszolgaság teljes eltörlését eredményezi majd, így 1863 során feketék százezrei emigráltak az Unióba, és később komoly támogatást nyújtottak az északi hadseregnek. A dokumentum tehát döntő szerepet játszott abban, hogy Lincoln Uniója hamarosan felülkerekedett a Jefferson Davis vezette Konföderáción.

Az északi hadsereg felduzzasztásánál ugyanakkor sokkal fontosabb volt, hogy az Unió az Emancipációs Kiáltvány révén olyan háborús indokot talált, amivel morálisan felülemelkedhetett ellenfelén. Észak és Dél küzdelme addig egyszerű polgárháború volt, Lincoln kezdeményezése nyomán azonban az Uniót mindinkább az abolicionista mozgalommal, a Konföderációt pedig a rabszolgatartókkal kezdték azonosítani, ez a sztereotípia pedig egészen napjainkig megmaradt. Délt ily módon a közvélemény a rabszolgasággal kapcsolta össze, ezért a konföderációs államok fokozatosan elveszítették az európaiak – elsősorban britek – támogatását, miközben elszakadási törekvésük – a külső szemlélők számára – egyszerű lázadássá degradálódott.

A valóság azonban ebben az esetben is jóval összetettebb volt, amit jól mutat, hogy az Emancipációs Kiáltvány számos északi politikusból is rasszista indulatokat váltott ki, miközben a „Rézfejűeknek” nevezett demokraták valóságos kampányt indítottak Lincoln megbuktatására. Az elnök a támadások ellenére soha nem hátrált meg, egészen haláláig kitartott a proklamáció mellett, mely végül az Egyesült Államok alkotmányának 13. kiegészítésével, 1865-ben emelkedett törvényerőre.

Az 1862. szeptember 22-én kiadott Előzetes Emancipációs Kiáltványtól tehát egyenes út vezetett odáig, hogy az Újvilág legrégebbi demokráciájában végre nem hunytak szemet a rabszolgatartás szomorú gyakorlata felett. Abraham Lincolnt nemes szándéka és kitartása nyomán az utókor az Egyesült Államok egyik legnagyobb formátumú államférfijának nyilvánította, arra azonban sajnos még ő sem volt képes, hogy az emancipációt a fejekben is véghezvigye. A feketéknek még egy hosszú évszázadot kellett várniuk arra, hogy a fehérekkel egyenlő bánásmódban részesüljenek, a rasszizmus pedig – sajnálatos módon – máig létező probléma Amerikában és a világ más részein egyaránt.