A középkor madártávlatból

A „sötét” középkorban ment végbe az a sokoldalú fejlődés a társadalmi élet minden területén – a technikában, a gazdaságban, a társadalomszerveződésben, a politikai struktúrában, a tudományban –, amelynek eredményeképpen az újkorban Európa lett a világ vezető civilizációja, ő nyújtotta a világ többi része számára az átveendő gazdasági, társadalmi és politikai modelleket, civilizációs mintákat, az európai technika és tudomány vált az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.

Kor­szak­ha­tá­rok

A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik: Giovanni Andrea dei Bussi pápai könyvtáros használta először a fogalmat 1469-ben „media tempestas” formában. A 16. század elején már gyakran találkozunk a media aetas, media tempore, media antiquitas kifejezésekkel, majd a 17. században megjelenik a medium aevum elnevezés is. A humanisták számára a Nyugatrómai Birodalom bukása és a saját koruk közötti ezer év a sötétség (tenebrae), a kulturális hanyatlás kora volt, egyfajta sajnálatos közjáték a kulturális virágzás két nagy korszaka között. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ők elsősorban filológusok voltak, akik az írott latin nyelv színvonala alapján ítélték meg az előző korokat, s a klasszikus latinhoz képest a középkor latinságát barbárnak minősítették. A „középkor” minden szempontból negatív ítéletet csak a felvilágosodás idején, a 18. században kapott. Ekkor vált divatossá a „sötét középkor” minősítés. A 19. század elején azután gyökeresen megváltozott a helyzet: a romantika a középkorért lelkesedett, abban vélte megtalálni álmai korszakát.

A 17. század végén alakult ki a világtörténet hármas korszakbeosztása ókorra, középkorra és újkorra. E korszakolás Cristoph Cellarius hallei professzor világtörténete nyomán vált általánosan elfogadottá. Cellarius 1685-ben megírta az ókor történetét (Historia antiqua), majd 1698-ban látott napvilágot a középkor története: Historia medii aevi a temporibus Constantini Magni ad Constantinopolim a Turcis captam címmel. Ezzel mindjárt a középkor kronológiai határait is megadta: Nagy Konstantintól (313) Konstantinápoly elestéig (1453). A 16. és a 17. század története Historia nova címen 1702-ben jelent meg. A 3 kötet együtt is megjelent Jenában 1702-ben, háromkötetes egyetemes történetként (Historia universalis breviter ac perspicue exposita, in antiquam, et medii aevi ac novam divisa).

A 18. század végére általánossá vált a 476-os, illetve 1492-es korszakhatár. Az utóbbit napjainkig a történészek többsége elfogadja, bár akadnak, akik inkább a reformációt (1517, 1520) tekintik a középkor végének. Sőt, újabban egyesek egészen a 16. század közepéig elmennek, amikor Európában már jelentkeztek a nagy felfedezések és a reformáció következményei.

Ma már a szakemberek nem 476-ot tekintik a középkor kezdetének, hiszen akkor nem történt semmi lényeges. A Nyugatrómai Császárság formális megszűnését a kortársak szinte észre sem vették. Ha egyetlen évszámhoz akarjuk kötni az új korszak kezdetét, akkor sokkal inkább szóba jöhetnek egyéb dátumok: a keresztény vallásgyakorlatot engedélyező türelmi rendelet (313), Konstantinápoly alapítása (330), a Római Birodalom végleges kettéválása egy keleti és egy nyugati császárságra (395), a népvándorlás kezdetét jelző évszámok (375, 378, 406) vagy 410, amikor a gótok a kortársak nagy megdöbbenésére elfoglalták és kirabolták Rómát. De vannak, akik a Római Birodalom restaurációját átmenetileg sikeresen végrehajtó I. Justinianus császár halálát (565) vagy Nagy Szent Gergely pápa megválasztását (590) tekintik az ókori civilizáció végének. 

Akadtak jeles medievisták, főleg gazdaságtörténészek, akik szerint a népvándorlás és a Nyugatrómai Birodalom összeomlása nem hozott gyökeres változást a gazdasági életben. „A kora középkori gazdaság a késő ókori gazdaság közvetlen és egyenes folytatása, minden tekintetben ahhoz csatlakozik” – írta Alfons Dopsch bécsi professzor. Hasonló véleményen volt a jeles belga történész, Henri Pirenne is, aki Mohamed és Nagy Károly című könyvében azt az álláspontját fejti ki, hogy a nagy korszakváltás, az ókorból a középkorba való átmenet a Mohamed halála és Nagy Károly császárrá koronázása közötti időszakban, azaz a 7–8. században ment végbe. 

Pirenne így foglalta össze tézisét, amely immár több mint fél évszázada tartó nagy nemzetközi vitát váltott ki a korszakkal foglalkozó történészek körében: „A germán népvándorlás nem vetett véget az antik világ földközi-tengeri egységének, sem annak, amit a római kultúrában lényegesnek tekinthetünk, úgy ahogy az még az 5. században megmaradt. […] 600-ban a világ képe minőségileg nem különbözött attól, amilyen 400-ban volt. Az ókori hagyománnyal való szakítást az iszlám gyors és váratlan előretörése eredményezte. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a Nyugat véglegesen elszakadt a Kelettől, s ezzel véget ért a mediterrán egység. […] A történeti élet tengelye a Földközi-tengerről észak felé helyeződött át.”

Nagy Konstantintól (†337) Nagy Károlyig (†814) terjed tehát azoknak a kiemelkedő történeti személyiségeknek a sora, akiket szimbolikusan az utolsó ókori vagy az első középkori figurának tekinthetünk. Ebben a fél évezredes átmeneti időszakban hova is tegyük hát a középkor valódi kezdetét? Egy új civilizáció születése nemigen köthető egyetlen, mégoly jelentős évszámhoz sem. A változás az élet különböző területein nem egyszerre jelentkezik, nem egyforma ütemben megy végbe. Ezért célszerű egy olyan, szélesebb idősávot megjelölni, amelyben minden fontos területen sűrűsödnek a változások. 

Így hát mára már általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy az ókor és a középkor közé indokolt közbeiktatni egy önálló, átmeneti jellegű korszakot, amelyet a nyugati történészek „késő ókornak” neveznek. Ennél azonban sokkal jobb és találóbb Váczy Péter névadása: „antik középkor”, amely jól kifejezi, hogy a civilizáció átalakulása, a középkor fogantatása a késő Római Birodalom politikai keretei között ment végbe. Ebben az átmeneti korszakban, amely a 3. századtól a 6. század végéig tartott, egymás mellett élt a régi és az új, az előbbi halványult, gyengült, az utóbbi erősödött. Az ókori civilizáció elhalt, de öröksége lényeges alkotóelemként beépült a középkor új struktúráiba. 

Bel­ső pe­ri­o­di­zá­ció

Az európai történet e több mint ezeréves korszakát három alperiódusra szokták tagolni: kora, érett és késő középkorra. Az első cezúrát a legtöbben a 10. századra teszik, a másodikat általában 1300-ra, de újabban már sokan előrehozzák 1250-re. Ha az egyes alkorszakoknak olyan nevet akarunk adni, amely utal lényeges tartalmukra, akkor a mai történészek szinte egyöntetű véleménye szerint a késő középkor a válságok kora, amelyben már kirajzolódnak az újkori Európa jellemző vonásai. A középső periódus elnevezései – Európa ébredése, fellendülése, felemelkedése, expanziója – jelzik, hogy ez a középkori európai civilizáció kiteljesedése, virágkora.

A kora középkort illetően már inkább megoszlanak a vélemények. Van, aki a korszak kettős arculatát hangsúlyozza: az ókorból a középkorba való átmenetet. Mások inkább az újat, a jövőbe mutató tendenciákat emelik ki: „Európa születése”, „Nyugat születése”. A két szempont jól összeegyeztethető, ha a kora középkort két alperiódusra osztjuk. Az elsőt ma általában késő ókornak nevezik, jelezve, hogy a civilizáció átalakulása, a középkor fogantatása a késő Római Birodalom politikai keretei között ment végbe. 

Váczy Péter így jellemzi ezt az antik középkort: „A Földközi-tenger kultúrkörének irányítása továbbra is római kézben maradt, mindezek ellenére a 3. század közepe a kultúra történetében mégis az ókor halálának és egy új kor jövetelének epochája. Aki a korszakok határát a politikai élet külszínén vonja meg, az bizonyára az ókori történelem zárókövének a Nyugatrómai Birodalom bukását fogja tekinteni. A valóságban azonban az antiknak középkorrá alakulása a 3. század közepére esik. […] A nagy Római Birodalom vérkeringése nem szakad meg a 3. század krízisében, hanem még két századon keresztül »római szellemben« munkálkodhatott tovább. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az új világ megalapozása és összeácsolása Rómának jutott osztályrészül. Római császárok római hagyományok alapján, de már új szellemben egyengetik az utat a középkor felé, és római polgárok azok, akik először gondolkoznak és éreznek középkori ember módjára.”

A második alperiódusban már az új dominált: ekkor született meg Nyugat-Európa, rajzolódtak ki az Occidens első határai, formálódtak ki strukturális jellemvonásai. Határnak a két korszak között többnyire a 7. századot tekintik. 

A 4–10. század között ment végbe a nyugati civilizáció három fő alkotóelemének – az antikvitásnak, a kereszténységnek, valamint a germánságnak – az egybeolvadása, egy teljesen új civilizációs képletté formálódása. Ekkor alakultak ki a középkori struktúra fő elemei és intézményei (földesuraság, hűbériség, egyházszervezet, szerzetesség, lovagság), eleinte a késő Római Birodalom, majd a barbár királyságok, elsősorban a frank állam keretei között.

Az an­tik kö­zép­kor

Az első alperiódusra (4–6. sz.) a Nyugatrómai Birodalom és az antik civilizáció felbomlását kísérő válságjelenségek nyomták rá bélyegüket: a Nyugat viszonylagos elszegényedése és elnéptelenedése a Kelethez képest, a városok hanyatlása, az áru- és pénzforgalom visszaesése. E válságtünetek azonban nem homályosíthatják el e korszak igazán jelentős, a középkori Nyugat fejlődését megalapozó teljesítményeit, amelyek közül különösen kettőt kell kiemelnünk: a latin keresztény műveltség megszületését, továbbá a középkori gazdaság és társadalom egyik legfontosabb szervezeti keretének, a nagybirtoknak, a földesuraságnak a kialakulását.

A Nyugat új kultúráját a kereszténység alkotta meg a bibliai kinyilatkoztatás és az antik örökség egybeötvözésével. A kereszténység maga is ekkor alakította ki középkori arculatát, ekkor hozta létre egyházi szervezetét, s az egyetemes zsinatokon ebben az időben fogalmazta meg a hit alapvető tételeit. A görög és latin egyházatyák munkássága nyomán az antik örökség a keresztény kultúra szerves részévé vált, természetesen tartalmában megrostálva, kifejezési formáiban leegyszerűsítve, hogy a barbárok is elsajátíthassák. Az új keresztény kultúra ápolásában és terjesztésében kulcsszerepet játszott a szerzetesség intézménye. Ezért a kora középkor kultúráját joggal nevezzük kolostori műveltségnek.

A középkori nagybirtok szervezete, gazdasági és társadalmi szerepe eléggé ismert. Itt csak arra szeretnénk rámutatni, hogy a földesuraság önmagában nem azonos a feudalizmussal. Csak a 9. századtól kezdve indokolt ez az azonosítás, amikor a feudum révén szorosan összekapcsolódott a középkori Nyugat másik alapintézményével, a hűbériséggel. Ekkor minden hűbérbirtok (feudum) földesuraság volt, s az egész hűbéri rendszer a földesuraság szélesebb talapzatára épült. De Marc Bloch joggal hangsúlyozza, hogy a két fogalmat világosan meg kell különböztetni: „a földesuraság a 9. és a 13. század között a feudális társadalom lényeges eleme, de önmagában véve annál régebbi volt, és sokkal tovább élt.”

A késő ókor századaiban rajzolódott ki a Nyugat etnikai, nyelvi térképe, amely később csak egyes részleteiben módosult. A Nyugatrómai Birodalom romanizált népessége legalább hússzoros számbeli fölényben volt a betelepülő germánokkal szemben, így érthető, hogy a nyelvhatárok lényegesen nem változtak. A germán nyelv és etnikum csak ott kerekedett felül, ahol sűrűn laktak a germánok, és közvetlen érintkezésben álltak a népi utánpótlást biztosító területekkel. Máshol a germánok beolvadtak a romanizált lakosságba.

Ezt az átmeneti kort egyik kiemelkedő francia kutatója, H. I. Marrou így jellemzi: „A késő ókor nem csupán egy folyamatos fejlődés utolsó szakasza; ez már egy másfajta ókor, egy más civilizáció, amelyet meg kell tanulnunk a maga eredetiségében elismerni, önmagában, s nem a korábbi korok mércéje szerint megítélni. A történelem itt egy mutációt észlel, ha szabad ezt a szót a biológiától kölcsönvennünk. Egy új szellem nyilvánul meg a legkülönbözőbb területeken, a leginkább anyagi jellegű technikáktól és a mindennapi lét legkülsődlegesebb formáitól kezdve a kollektív mentalitás legbelső struktúráiig, addig az eszméig és eszményig, amelyet e kor emberei a világról és az életről kialakítottak.”

A Nyu­gat szü­le­té­se

A 7. századra Nyugaton szinte teljesen eltűntek az antik struktúrák, és felbomlott a germánok nemzetségi társadalma is. Maradványaik azonban szervesen beépültek a születőben lévő új civilizációba. A népesség száma a mélypont után lassan emelkedni kezdett. Duby szerint ekkor vette kezdetét az európai gazdaság első fellendülése. A kultúra területén pedig a 8. században egyenesen Karoling-reneszánszról beszélünk. A növekedés egyelőre lassú volt, s csak a 10. század második felében vett nagyobb lendületet.

Ebben az alperiódusban, a 7. és a 10. század között született meg Nyugat-Európa mint sajátos történeti képződmény, s ekkor körvonalazódtak az Occidens első határai. Ebben szerepe volt a keleten és délen bekövetkező fejleményeknek is.

A 7. század a Kelet történetében jóval markánsabb cezúrát jelent, mint Nyugaton. A Keletrómai Birodalom tovább élt, de a túlélés ára gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetének alapos átalakítása volt. A struktúraváltást az kényszerítette ki, hogy Bizánc keleti és balkáni végein megjelent két új „világ”: az iszlám és a szlávok világa, amelyek meghatározó befolyást gyakoroltak a Nyugat további fejlődésére is. Az iszlám térhódítása hosszú időre elvágta Európát Kelettől, s mint Pirenne írja: „A történeti élet tengelye a Földközi-tengerről észak felé helyeződik át. Nagy Károly birodalma kizárólag szárazföldi, kontinentális birodalom lesz.” 

Az Occidens centruma, magterülete nem a Mediterráneum partvidékén, hanem Észak-Galliában, a Rajna és a Loire között alakult ki. Itt jött létre a kereszténység közvetítésével az antik civilizáció és a népvándorlásból született barbár társadalom olyan szintézise, amely a legtermékenyebbnek bizonyult új megoldások kiérlelésére, új struktúrák kialakítására. A középkori gazdasági, társadalmi és politikai intézmények itt fejlődtek ki a legtisztább, legérettebb formájukban. E centrum köré építette Nagy Károly az Occidens első politikai és kulturális szintézisét. Ettől délre (Dél-Galliában, Hispániában és Itáliában) még eleven volt az antik-római örökség, észak és kelet felé – az egykori limesen túl –, valamint a Brit-szigeteken viszont a germánok, kelták, szlávok és magyarok eredeti jellegzetességei érvényesültek erőteljesen.

A kereszténység és vele a középkori kultúra a 7. században lépte át az egykori Római Birodalom határait. A Rajnán túli germán törzsek és az angolszászok megtérítésével, egyházszervezetük kiépítésével jelentős új területek kapcsolódtak be a nyugati keresztény kultúrába. A Karoling Birodalom államszervezete rajzolta ki az Occidens keleti határait az Elba mentén és Pannoniában. Nagy Károly kísérletet tett arra is, hogy a nyugati keresztény civilizációt egységes politikai keretbe foglalja. A kísérlet nem járt tartós sikerrel, de a Karoling-államszervezés mintául szolgált a későbbi államok, így Magyarország számára is.

Az ál­lam pri­va­ti­zá­ció­ja

Nagy Károly birodalma csak epizód volt, amely átmenetileg törte meg a korszak egyik fő tendenciáját, a politikai dezintegrációt. A Nyugatrómai Birodalom után felbomlottak utódállamai, a barbár királyságok, s végül erre a sorsra jutott a Frank Birodalom is. Ezt a folyamatot az állam „privatizációjának” is nevezhetjük. A parancsolás, tiltás és ítélkezés hatalma, a bannum kicsúszott a király kezéből, s a „területi fejedelmek”, vagyis a hercegek, grófok, majd az egyes földesurak és várurak „magántulajdonába” ment át. A Karoling Birodalom „privatizációjában” nagy szerepe volt az inváziók utolsó hullámának, az arabok, a normannok és a magyarok támadásainak.

A hatalomnak ezt a felaprózódását régebben „feudális anarchiának” neveztük, s történelmi balszerencseként könyveltük el. Ma már azonban úgy látjuk, hogy mindez szükségszerű alkalmazkodás volt a korszak technikai és kommunikációs viszonyaihoz, a külső támadások elleni hatékony védekezés konkrét lehetőségeihez. A politikai és az azt követő társadalmi dezintegráció mintegy előfeltétele volt az egyik legeredetibb nyugati fejlődésnek. A középkori monarchia ezekből a kisebb, emberibb léptékű, személyes kapcsolatokon alapuló politikai egységekből kiindulva, azok autonómiáját és szokásjogát a kialakuló nagyobb keretekbe integrálva épül majd fel a következő fejlődési szakaszban.

Ebben a bomlási folyamatban a földesuraság volt az egyetlen szilárd és tartós keret, köréje tömörült a társadalom a létbizonytalanság századaiban. A szabad birtokosok vagy önként menekültek a védelme alá, vagy hatalmi eszközeivel maga kényszerítette őket függő helyzetbe. A kisebb-nagyobb földesurak – akik a 10. századtól már várurak is – magukhoz vonták az uralkodó összes hatalmi jogosítványát, s a maguk területén gyakorolták azokat. A nagybirtok, a földesuraság ekkor vált komplex gazdasági, társadalmi, közigazgatási, bíráskodási és katonai szervezetté, önálló kis „állammá” a csak virtuálisan létező országban. A 11. századra az agrárnépesség nagyobb része már betagozódott a földesúri szervezetbe, de azért még sokfelé megmaradtak a szabad kisbirtok kisebb-nagyobb szigetei.

A hűbériség a 8. században jelent meg, s a 10–11. századra a politikai kormányzat, a társadalomszerveződés és a katonáskodás uralkodó intézményévé vált. A felbomló közhatalmat a személyes hűségen alapuló kapcsolatrendszer váltotta fel. A hűbériség kiemelkedése összefügg a hadviselés átalakulásával és a nyugati társadalomban kiformálódó új munkamegosztással. A katonáskodás és a termelőmunka elvált egymástól: a fegyverforgatás a hivatásos harcosok, a lovagok feladata lett. Ennek fejében eltartotta őket a függő helyzetbe került parasztság, amely viszont mentesült a katonáskodás terhei alól. Általánossá vált a társadalom három funkcionális rendje – ordója –: az imádkozók rendje (a klérus), a harcolók rendje (a lovagság) és a dolgozók rendje (elsősorban a parasztság). A hűbériség összekapcsolódott a földesúri szervezettel: a vazallus katonai szolgálata fejében földbirtokot (beneficium, feudum) kapott, ahol nem a terület nagysága volt a fontos, hanem a telkek, illetve az azokon élő jobbágycsaládok száma. A földesúri birtokra mint alapstruktúrára épült a hűbérurak és vazallusok hierarchizált kapcsolatrendszere.

Martell Károly a katonai szervezet, Nagy Károly pedig az államszervezet alapjává tette a hűbériséget. Az állam privatizációján voltaképpen azt értjük, hogy a közhatalom felbomlása után a hűbéri szervezet vette át annak funkcióit. Ekkor beszélhetünk jogosan feudalizmusról, hiszen e rendszer központi eleme a „feudum”, a hűbérbirtok, amelyben összekapcsolódik a hűbéri és a földesúri szervezet. De csak akkor igazán jogosult a feudalizmus elnevezés, ha a rendszer mindkét alapintézménye jelen van – tehát például Magyarországon nem. A hűbériség a középkor középső szakaszában, a 11–12. században élte virágkorát, a 13. században pedig – a földesúri szervezettel együtt – átalakult, felbomlott.

Eu­ró­pa ex­pan­zió­ja

A 10. század közepétől a 13. század közepéig terjedő korszak legszembetűnőbb sajátossága Nyugat-Európa expanziója és dinamizmusa, amelynek következtében helyzete a világban alapvetően megváltozott.

A 10. században az Occidens még az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény perifériája, amely semmilyen vonatkozásban nem vehette fel a versenyt sem a közeli, sem a távoli Kelet kultúráival. Az utolsó fénykorát élő Bizánchoz képest a Nyugat ekkor még a barbárság világa, létminimum határán tengődő, éhséggel küszködő falusi civilizáció volt. A Nyugat számára kedvezőtlen mérleggel zárul az összehasonlítás a déli szomszéddal, az iszlám világával is. A 11. században azonban Bizánc túljutott fejlődése zenitjén, s a következő két évszázad a gazdasági-társadalmi válság, a politikai-katonai gyengülés, a kulturális megmerevedés időszaka, amelyben előbb gazdasági, majd politikai téren is függő helyzetbe került az itáliai városállamokkal szemben.

A 10. század végétől kibontakozó dinamikus fejlődés következtében a Nyugat a világ vezető civilizációjává nőtte ki magát a középkor végére. A népvándorlás hullámai, melyek a 3. századtól ismételten végigsöpörtek Európán, ekkoriban elültek. Nyugat-Európát nem érte többé külső invázió. Sőt, kelet és dél felé egyaránt megindult a Nyugat expanziója. A 10–11. században a csehek, a lengyelek, a magyarok és a skandináv népek megkeresztelkedése, államalapítása révén az Occidens határai messze kitolódtak kelet és észak felé.

Az ezredforduló táján fordult a kocka délen, a Mediterráneumban is. A Nyugat fokozatosan ellentámadásba ment át az iszlámmal szemben. Ibériában kezdetét vette a reconqu­is­ta. A Földközi-tengeren a 11. század végétől az itáliai városok flottái vették át a kezdeményezést, s a keresztes hadjáratok során a hadszíntér áthelyeződött a Mediterráneum keleti partvidékére. A katonai sikereknél azonban fontosabb, hogy kibontakozott az a békés kereskedelmi és kulturális cserekapcsolat az arabokkal, amely anyagi és szellemi javak egész sorával gazdagította Európát.

A kö­zép­kor de­le­lő­je

Európa lakossága az első évezredben stagnált, 1000 körül ugyanannyi volt, mint a 2. században. Ezután viszont 300 év alatt megkétszereződött. A népesség növekedése szoros kölcsönhatásban volt a mezőgazdaságban bekövetkezett változásokkal. A – részben már korábban is ismert – technikai újítások tömeges elterjedése és a háromnyomásos művelési rendszer meghonosodása következtében emelkedtek a hozamok. Némely kedvező adottságú vidéken a 13. században olyan termésátlagokat jegyeztek fel, amelyeket csak a 19. században tudtak túlszárnyalni. Még fontosabb volt az extenzív terjeszkedés: az Európa területének 50–70 százalékát kitevő őserdők és szűzföldek feltörése, a belső kolonizáció, majd a nyugati parasztság és vele együtt az intenzívebb művelési módok fokozatos előrenyomulása kelet felé. Mindennek következményeképp kialakult Európa végleges településhálózata, lényegesen javult a parasztság gazdasági és jogi helyzete, s a 14. századra megszűnt a hagyományos, személyi függésen alapuló jobbágyság.

A mezőgazdaság feleslegei tették lehetővé a differenciáltabb társadalmi munkamegosztást, a kézműipar és a kereskedelem fellendülését. Flandriában és Itáliában már a 13. században kapitalista módon szervezett exportiparágak fejlődtek ki, elsősorban a textiliparban. Ennek a gazdasági fellendülésnek talán legfontosabb eredménye – a parasztság helyzetében bekövetkezett kedvező változások mellett – az egyik legsajátosabb nyugat-európai intézmény, a középkori város kialakulása. 

A városok polgárai a 11–13. században sorra kiharcolták vagy egyéb módon megszerezték a jogot az önkormányzatra. Kialakult a városi szabadságnak az a sajátos szférája, amellyel más civilizációkban nem találkozunk. A középkori Nyugat-Európában nem voltak olyan nagy városok, mint Konstantinápoly vagy az arab világ városai. A városhálózat azonban sokkal sűrűbbé vált, mint más civilizációkban. Míg a 10. század végén csak mintegy száz város volt Nyugat-Európában, addig a 15. századra a városi joggal bíró települések száma elérte a hatezret. Ez még akkor is igen nagy szám, ha tudjuk, hogy ezeknek csak a fele volt igazi város, a másik fele inkább kiváltságokkal rendelkező, városi jellegű agrártelepülés.

A konszolidáció fontos része volt a belső béke és közbiztonság megteremtése. Ebben lényeges szerepet töltött be az „Isten békéje” (treuga Dei) elnevezésű középkori békemozgalom, amely korlátozta a fegyvertelenek és a termelőmunkát végzők elleni fegyveres erőszakot. Georges Dubynek a 11. századi forrásokat olvasva az a benyomása támadt, hogy ekkoriban egész Európa útra kelt. A korábban néptelen utak egyszerre megteltek kereskedőkkel, zarándokokkal vagy más tájakon szerencsét próbálókkal.

A történetírásban az utóbbi évtizedekben szinte már divattá vált minden téren forradalomról beszélni a 10–12. századi Európában, jelezve a bekövetkezett változások viszonylag gyors ütemét és radikális voltát. Ha a „forradalom” megjelölés némely esetben túlzás is, az kétségtelen, hogy a 950 és 1250 közötti három évszázad Európa történetének egyik legdinamikusabb, legtöbb újat hozó időszaka, amelyhez csak a 18–19. századi ún. „kettős forradalom” nyomán kibontakozó modern fejlődés mérhető. Európa ekkor jutott el a kultúra minden ágában – a művészetben (gótika), a filozófiában (skolasztika), a költészetben – arra a szintre, hogy képes volt eredeti, a klasszikus ókortól gyökeresen eltérő, de azzal színvonalban, minőségben egyenértékű alkotásokat létrehozni.

Vál­ság és új­já­szü­le­tés

A középkori Európa alkotó lendülete a 13. század végére a legtöbb területen megtört, a mezőgazdaság fejlődése megtorpant, a népesség növekedése már a nagy pestis előtt megállt. A városok munkás hétköznapjainak nyugalmát heves társadalmi küzdelmek zaja verte fel. A horizont egyelőre minden irányban lezárult, Európa expanziója megállt. A mezőgazdaság termelékenysége csökkent, extenzív terjeszkedésre pedig már nem volt lehetőség. A keresztény Nyugat világa telítődött, és sokáig nem talált módot népfeleslegének levezetésére vagy technikai újításokkal eltartóképességének növelésére. A 14. század a válságok kora. A krízis a gazdasági-társadalmi szférából átterjedt más területekre is. Az egyház képtelen volt alkalmazkodni a változó társadalmi és lelki igényekhez, nem tudta a szükséges reformokat végigvinni.

A késő középkor válsága persze a növekedés, a strukturális átalakulás velejárója volt, s már az újkor Európáját készítette elő. A válságtüneteknél azonban fontosabbak azok a jelenségek, amelyek a jövőbe mutattak: a humanizmus, a reneszánsz, a vallásosság modern formái (devotio moderna), valamint az újkori állam felé tett lépések. A 16. század elején egy fiatal, életerős Nyugat-Európát látunk, amely immár készen áll az egész világ, az egész földkerekség gazdasági, majd politikai meghódítására.