Werbőczy István, 1458–1542

„Nincs em­ber, aki a nem­zet éle­té­re oly hat­ha­tós be­fo­lyást gya­ko­rolt vol­na, mint ő” – vé­le­ke­dett Szek­fű Gyu­la, míg Acsády Ig­nác tör­té­­ne­lem­ké­pé­ben úgy je­le­nik meg, mint „a ren­di önérzet el­fa­ju­lá­sá­nak iga­zi faj­ké­pe”. Szalay Lász­ló sze­rint „ha ál­lamfér­fi­úi mű­kö­dé­sét vesszük szem­ügy­re, lép­ten-nyo­mon a rö­vid­lá­tás és a nyeg­le­ség meg­döb­ben­tő je­le­i­vel ta­lál­ko­zunk”. Kornis Gyu­la szá­má­ra „leg­fel­tű­nőbb a tu­dós jo­gász­ va­gyon­­szer­ző kap­zsi­sá­ga”. 

Wer­bő­czy Ist­ván élet­művé­nek értékelése tehát meg­le­he­tő­sen ellent­mon­dá­sos. Le­gen­dá­ja a Hár­mas­könyv év­szá­za­dos te­kin­té­lyé­ben teljesedett ki. Életének hát­terét a re­ne­szánsz Euró­pa és a ren­di Ma­gyar­or­szág adta. Wer­bő­czy rész­ben a re­ne­szánsz Itá­li­á­ban vé­gez­te egye­te­mi ta­nul­má­nya­it, és a za­va­ros 16. szá­zad Ma­gyar­or­szá­gán csi­nált kar­ri­ert. 

Egyé­ni­sé­ge, si­ke­res életpá­lyá­ja, tör­té­nel­mi szere­pe e két alap­ve­tő hatás ke­ve­re­dé­sé­ből bonta­ko­zott ki.