Tisztelt Vasárnapi Újság!

A 20. század nagy „társasutazásainak élményeiről” az utóbbi években érdekes részleteket tudhattunk meg. A megfélemlítéssel hallgatásra ítélt túlélők ma is bizalmatlanok, és ez természetes. Természetes azért, mert a lélek, a gondolat felszabadulását a politikai diktátum nem gyorsította, nem segítette. Sokszor még a közvetlen családtag sem tudta, ma sem tudja, honnan és hogyan került haza apa, anya, gyermek.

Sajnálni, becsülni vagy hősként kell-e fogadni a megszólalókat, az elbeszélőket, a beszélni már nem tudó, jeltelen sírokban és ismeretlen világban nyugvókat, akikért a családtagok is csak titokban gyújthattak gyertyát évtizedeken keresztül? A várt hazatérés után ismét megalázva, megbélyegezve, 20 forinttal a zsebben folytatódott most már a család, a gyermek kiszolgáltatottsága is, amit a számukra kijelölt szűk ösvény biztosított. Már kevesen élnek azok, akik még beszélhetnének, hiszen az akkor legfiatalabbak is lassan nyugdíjasok. Ám van, aki a „hősködéstől” fél, van, aki a negyven évvel ezelőtti fenyegetéstől, mások a hitetlenkedőktől. Ezért van a hallgatás vagy sok esetben a névtelen, anonim megszólalás.

Rövid összegzése ez a Magyar Rádió Vasárnapi Újság szerkesztőségéhez küldött leveleknek. Tisztességes életutak, személyes és családi tragédiák, igazságtalanságok, a jogfosztottság teljes ridegsége tár elénk egy rejtett, de valójában ismeretlen világot.

A nyolcvanas években megszaporodtak ugyan a memoárkötetek, de a megszólalás ezen formája csak szűk rétegnek adatott meg. Mit tehet az, aki „csak” résztvevő, aki „csak” túlélő volt, aki soha nem volt döntéshelyzetben még saját sorsát illetően sem. Szerencsére egyre többen leírják, elmondják az életüket ugyan meghagyó, de örök kiszolgáltatottságra ítélő pokoljárást. A személyes történelem pótolhatatlan értékeit teremtették meg.

Sokszor szeretnénk még felhasználni a Magyar Rádió Vasárnapi Újság szerkesztősége által adott lehetőséget ezen értékek közötti búvárkodásra. E rádióműsor szerkesztőségének archívumában őrzött levelek, ha rövidített formában is, de „megszólalhatnak”.

Csongrád

Hat nap híján negyvenhárom hónapot voltam „polgáris személyként” hadifogságban a Szovjetunióban. A pesti házak falán 1945. február 21-én felhívás jelent meg, hogy Budapest lakói jelentkezzenek a munkahelyükön vagy a kerületi elöljáróságon. „Takarítsuk el a romokat, induljon meg az élet!” Így indultam el másnap a Hangya Rt. felé a Közraktár utcába.

A Népszínház utcánál leállított három szovjet katona, és a Népszínház utca 12. szám alá tereltek, majd este erős katonai kísérettel az Alsóerdősor utcai biliárdterembe kísértek. Reggel sorakozó,