Szubkultúra, ellenkultúra, underground

A szub­kul­tú­ra fo­gal­mát a 20. szá­zad első fe­lé­ben az ame­ri­kai vá­ros­szo­cio­ló­gia klasszi­ku­sai (Ro­bert Ezra Park, Ho­ward Be­cker) kezd­ték hasz­nálni a mun­kás­ság, a vá­ro­sok­ban élő et­ni­kai ki­sebb­sé­gek, to­váb­bá az al­vi­lág, a csa­var­gók, a kol­du­sok, a bű­nö­zők kul­tú­rá­já­nak leírá­sá­ra. Ha­son­lóan ah­hoz, ahogy az et­no­ló­gu­sok, ant­ro­po­ló­gu­sok fel­fe­dez­ték, hogy a „pri­mi­tív” ter­mé­sze­ti né­pek rí­tu­sai, szim­bó­lu­mai egy sa­já­tos, oly­kor igen ki­fi­no­mult kul­tu­rá­lis rend­szer­be il­lesz­ked­nek, a szub­kul­tú­ra ku­ta­tói be­mu­tat­ták, hogy a „vá­ro­si dzsun­gel” tö­me­gei­nek is meg­van­nak a kul­tu­rá­lis szín­te­rei és ér­té­kei. 

Ezek a fel­sőbb osz­tá­lyo­ké­tól elté­rő érint­ke­zé­si for­mák, szer­tar­tá­sok és kul­tu­rá­lis pro­duk­tu­mok ön­ál­ló, sa­já­tos bel­ső sza­bály­rend­szer sze­rint mű­kö­dő uni­ver­zu­mot ké­pez­nek. A szub­­kul­tú­ra ré­sze a kí­vü­lál­lás tu­da­ta, a „de­viáns­nak” bé­lyeg­zett, oly­kor ag­resszív, oly­kor szán­dé­kol­tan „vul­gá­ris” meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mák, az ököl­jog, de jel­lem­zői kö­zé tar­to­zik a spon­ta­nei­tás, az imp­ro­vi­zá­ció, a sok­szí­nű­ség, a „tör­zsi” cso­por­tok szo­li­da­ri­tá­sa, véd- és dac­szö­vet­sé­ge, sa­ját hő­sei kul­tu­sza. Minden­nek ere­de­ti ki­fe­je­zé­si for­mát ad a szub­kul­tú­rán be­lü­li cso­por­to­kat egy­más­tól el­ha­tá­ro­ló öl­tö­zet, haj­vi­se­let, szó­hasz­ná­lat („ar­gó”, „tol­vaj­nyelv”) és a szó­ra­ko­zás közép­pont­já­ba ke­rü­lő, gyak­ran a fe­ke­te vagy la­ti­no et­ni­kus kö­rök­ből szár­ma­zó ze­ne, a rag­time, a swing, a dzsessz, a rhythm and blues, a skiff­le. 

A szub­kul­tú­ra szo­cio­ló­giai ka­te­góriá­ja kez­det­ben azt az eman­cipa­to­ri­kus el­kép­ze­lést hir­det­te, hogy a „ma­gaskul­tú­rán” kí­vül, a tár­sa­dal­mi hie­rar­chia al­sóbb ré­giói­ban meg­fi­gyel­hető meg­nyil­vá­nu­lá­sok is kiér­dem­lik a kul­tú­ra mi­nő­sí­tést és az an­nak meg­fe­le­lő fi­gyel­met, tá­mo­ga­tást. Ma­nap­ság azon­ban e jel­ző in­kább disszo­nán­san hat, mert azt hang­sú­lyoz­za, hogy ez egy­fé­le „kul­tú­ra alat­ti”, „al­sóbb­ ren­dű” kul­tú­ra. El­te­kin­te­ni még­sem le­het tő­le, mert a té­ma­kör leg­több ér­té­kes elem­zé­se ezt a meg­ne­ve­zést hasz­nál­ja. És azért sem, mert a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ez a mo­dell lett a leg­főbb min­tá­ja a fia­tal­ság kul­tu­rá­lis meg­nyil­vá­nu­lá­sai­nak.