Szovjet-Ukrajna létrejöttének civil áldozatai Kárpátalján

Kárpátalja az első világháború végéig az Osztrák–Magyar Monarchia, ezen belül a Magyar Királyság szerves részét alkotta. Majd rövid ideig a Károlyi-féle Magyar Népköztársaság része volt Ruszka Krajna, Уго́рская Русь, vagyis Magyar Rusz néven. Utána a Csehszlovák Köztársaság része lett Podkarpatská Rus, Kárpátaljai orosz terület néven. 1938–1939-től immár a független Magyar Királyság része lett. Majd a második világháborút követően Kárpátalja, másnevén Ruténföld a szovjet birodalom részévé lett, előbb Закарпатская Украина (Kárpátontúli Ukrajna), majd Закарпатская область (Kárpátontúli terület) néven.

A második világháború során a harcok 1944 augusztusára értek az Északkeleti-Kárpátok külső övéhez. Augusztus 5-én a Vörös Hadsereg az áttöréshez megalakította a 4. Ukrán Frontot. Itt a Kárpátok védelmét az 1. magyar hadsereg látta el. Mivel Románia átállása következtében Dél-Erdélyből az Alföldön keresztül beözönlő 2. Ukrán Front főerői a védők hátát fenyegették, ezért a magyar erők kénytelenek voltak idő előtt visszavonulni, s így október végére a Vörös Hadsereg lényegében elfoglalta Kárpátalját.

1944. október végétől 1945 januárjáig Kárpátalján kettős közigazgatás jött létre. Egy szovjet katonai és egy csehszlovák polgári közigazgatás. Az 1944. május 8-i szovjet–csehszlovák egyezmény értelmében ugyanis a szovjet hadsereg-parancsnokság az egykori Csehszlovákia „felszabadított" területeit átadta a londoni csehszlovák emigráns kormány képviselőinek. Az új cseh adminisztráció – Huszt központtal – igyekezett újjászervezni a polgári közigazgatást és 1944. november 21-ére összehívta Kárpátalja településeinek képviselőit. A csehszlovák jogrend érvényesítése és a csehszlovák hatalmi szervezet kiépítése azonban nem állt érdekében a szovjet hatóságoknak. A Szovjetunió valójában – ígérete, illetve a csehszlovák vezetőkkel kötött szerződés ellenére – nem akarta Csehszlovákiának visszaadni Kárpátalját, hanem annak annektálását tűzte ki célul. Ebben a Szovjetunió birodalmi politikája és az Északkeleti-Kárpátok stratégiai fontossága játszott főszerepet, mivel megszerzése hídfőt biztosított a Kárpát-medencébe.

Kárpátaljára a 4. Ukrán Front alárendeltségében érkező csehszlovák hadtest politikai biztosa Ivan Turjanica volt, aki kilépve a hadtestből – amit csak igen magas belügyi (NKVD) engedéllyel lehetett megtenni – elkezdte szervezni Kárpátontúli Ukrajna (azaz Zakarpatszka Ukrajna és nem a helyi elnevezése szerinti Podkarpatszka Rusz) Kommunista Pártját, majd 1944. november 11-én javasolta a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának „a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálásá”-t.

Ennek hatására a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén a 0036. számú szigorúan titkos parancsával a következőket rendelte el: „Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek laknak, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani. […] Össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek, valamint a magyar rendőrség és csendőrség hivatalnokait és alkalmazottait, akik a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén tartózkodnak. [...] A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani.” Tehát ártatlan civileknek hadifogolyként való elhurcolására adtak ki parancsot.

Már másnap (!) Kárpátalja városaiban falragaszokon megjelent a 0036-os parancs lakosság számára készült változata, mindenütt a „Városparancsnokság 2. számú parancsa”-ként. A parancs értelmében a magyar és német nemzetiségű férfiak 18–50 éves korig kötelesek voltak jelentkezni a városparancsnokságokon november 16-ig. A parancs végrehajtásának nyomatékosításaként az utolsó, 4. pont szerint „aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és haditörvényszék elé kerül.”

A városparancsnokságokon listába vették a férfiakat, és meghagyták nekik, hogy november 18-án ismét jelentkezzenek átvenni az igazolásaikat, amivel majd szabadon közlekedhetnek a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen. Az emberek engedelmeskedtek, és november 18-án visszamentek a kijelölt helyekre, de ott nem igazolás várta őket, hanem géppisztolyos őrök, akik megmotozták őket, s elvettek tőlük minden használható tárgyat, igazolványt, sőt még a jobb lábbeliket is levetették róluk. Majd azt mondták nekik, hogy csak 3 napi munkára viszik el őket, így a parancsnak eleget tevők felkészületlenül, csak kiskabátban, megfelelő ruházat, élelem, evőeszközök és evőedények nélkül kerültek a hadifogság emberpróbáló, sanyarú körülményei közé. 

A falvakban a kisbírók dobolták ki a parancsot. Azonban a városokkal ellentétben, a falvakban általában nem igazoltatás végett kellett jelentkezniük a férfiaknak, hanem olyan parancsot hirdettek ki, hogy 3 napi élelemmel kell jelentkezniük a falu kijelölt épületében, mert helyreállítási munkára viszik el őket. „Aki nem jelentkezik, vagy megszökik, annak családját a helyszínen felkoncolják…” – fenyegették meg a lakosokat. Végül az elhurcoltak életkorának intervalluma messze meghaladta a parancsban előírtat, mivel valójában 17–76 évesig terjedt.

A városparancsnokságokon kezdték szétválogatni az embereket: akik ruszinnak, ukránnak vagy szlováknak vallották magukat, és legalább a Miatyánkot tudták az adott nyelven, azok kaptak igazolást és hazamehettek. A tömeges letartóztatásokat és elhurcolásokat az NKVD, a Belügyi Népbiztosság, a SZMERS, a szovjet katonai hírszerzés, valamint Uszta Gyula, Priscsepa és Tkanko partizán alakulatai 1944. november 18-át követően is folytatták, egészen 1945. január végéig. 

De nemcsak Kárpátaljáról, hanem december elején a Kárpátaljával szomszédos Kelet-Szlovákiából, Máramaros vármegye romániai részéből és a trianoni Magyarországról, a Tiszahátról, más nevén Csonka-Bereg vármegyéből (Tarpáról, Tákosról, Barabásról, Tiszaszalkáról, Beregsurányból, Lónyáról stb.) is elvitték a magyar és német férfi lakosságot, akik közül „a papokat, ruszinokat, cigányokat, zsidó és görögkatolikus vallásúakat visszaküldték Beregszászból a családjukhoz.” Ugyanis ezeket a területeket is Kárpátalja részeként Szovjet-Ukrajnához akarták csatolni, amire Magyarország és Románia vonatkozásában kísérletet is tettek. Így a csonka-beregiek sorsa szorosan összefonódott kárpátaljai nemzettársaikkal. 

Csonka-Bereg elcsatolására 1945 augusztusában tettek kísérletet. 1945. augusztus 16-án ugyanis ukrán milicisták lefegyverezték a magyar határőrséget és a helyi rendőrséget. Megszállták Csonka-Bereg területét, s a kommunista párt kivételével betiltották az összes többi pártot. A Honvédelmi Minisztériumba érkező egyik jelentés szerint: „a Beregszászi Kommunista Párt erős propagandát fejt ki a megszállott területeknek Kárpát-Ukrajnához való csatolása érdekében. Ígéretek: olcsó ruha, só, cukor, petróleum, 40 pengős búza, valamint újabb földreform…”, az ukrán katonák pedig szavazójegyeket osztogattak, felszólítva a lakosságot, hogy szavazzanak „Kárpát-Ukrajnához” való csatolásukra. Végül 13 napos megszállás után, augusztus 28-án kivonultak a megszállók.

Visszatérve az 1944 novemberi eseményekhez, Csonka-Bereg falvaiban az elhurcolások hasonlóképpen történtek, mint Kárpátalján. Az asszonyok hiába sírtak és kérték férjeiket, hogy ne menjenek, inkább elbújtatják őket. Özv. Kiss Pálné így emlékezett erre: „Hát azt mondta az én uram... a három napot kibírom… még éhen is kibírom […] De bizony nem jött haza soha többet… soha többet.”

Az összegyűlt embereket általában a jelentkezést követő napon, belügyis (NKVD-s) osztagok kíséretével gyalogmenetben útnak indították valamelyik gyűjtőtáborba, a perecsényibe, a szinnaiba, de a legtöbbjüket a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája felé, a szolyvai – korabeli kifejezéssel élve – „haláltáborba”. Útközben naponta csak egy marék szárazborsót adtak nekik, s a hideg novemberi kárpátokbeli éjszakákat sokszor a szabad ég alatt töltötték.

Az eddigi kutatások szerint mintegy 30 ezer civil magyar férfit hurcoltak el Kárpátaljáról szovjet hadifogságba. Közülük 5–10 ezren még a Kárpátokon túli szambori elosztótáborig sem jutottak el. Meghaltak a gyalogmenetek közben vagy a fent említett gyűjtőtáborok egyikében, legtöbben a szolyvai „haláltábor”-ban, ahol a visszaemlékezők szerint naponta 100–120 embert földeltek el jeltelen tömegsírokban a tábor mellett. Az egyik túlélő így emlékezik vissza a szolyvai lágerre: „A láger képe már kívülről is elrettentő volt. Fokozta a döbbenetet, hogy kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki, mi utána indultunk befelé. A látvány belülről még rettenetesebb volt. A drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta 2-3 kocsi halottat szállítottak el. Az elhelyezés is embertelennek volt mondható. 8-10 000 embert zsúfoltak össze aránylag kis területen. Aki szerencsés volt, fedél alatt, ülve aludva tölthette az éjszakáját, de a deportáltaknak kb. 1/5-e kinn a szabadban havon töltötte éjszakáját. Az emberek, mivel le voltak gyengülve hullottak, mint a legyek. Nem egyet a láger végén lévő pöcegödörből húztak ki. Ez a gödör 10 méter hosszú, 3m széles, és 2m mély volt. Ezeken fosznideszkák voltak keresztbe téve, mely képezte a WC-t. A nagyon gyenge foglyok egyszerűen beleszédültek a fekáliába, s mire kihúzták őket, már halottak voltak.”

A magyar férfilakosság elhurcolásával a kommunista Illés Béla is egyetértett, aki a Vörös Hadsereg őrnagyaként érkezett Magyarországra. Gerőnek írt levelében így fogalmazott: „A felszabadított Zakarpatszka Ukrajnában a magyar nemzetiségű férfilakosságot 18 évtől 42 évig munkára vezényelték. Ez nagyon indokolt intézkedés volt.”

A Kárpátaljáról történő elhurcolások legfőbb indítéka – a munkaerőbeszerzés, a megtorlás és a szovjetek által hangoztatott „területbiztosítás” mellett – e terület Szovjetunióhoz való csatolásának a zökkenőmentes végrehajtása volt. Ennek levezénylésére érkezett Moszkvából Kárpátaljára kész forgatókönyvvel Ivan Turjanica. Nem véletlen, hogy az elhurcolások megkezdése után egy nappal, azaz november 19-én tartották a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának alakuló ülését, amelyen határozatot fogadtak el „Kárpát-Ukrajna újraegyesítéséről Szovjet-Ukrajnával” – amely ugyanakkor sohasem volt sem Ukrajna, sem Oroszország része –, valamint a népbizottságok kongresszusának összehívásáról.

Az sem véletlen, hogy amikor a kárpátaljai magyar és német férfi lakosság nagy részét már többszörös szögesdróttal körülvett hadifogoly-gyűjtőtáborokban, erős őrizet alatt fogvatartották, akkor, vagyis november 26-án tartották meg Munkácson, az elvtársak által kiválogatott képviselőkkel a Zakarpatszka Ukrajna Néptanácsának, azaz a legfőbb helyi hatalmi szervnek kinevezett grémium alakuló ülését. Az egybehívott és kiválasztott 663 képviselő közfelkiáltással, egyhangúlag mondta ki óhaját: „Egyesíteni Zakarpatszka-Ukrajnát a mi nagy anyánkkal, Szovjet-Ukrajnával és elszakadni Csehszlovákiától.” Természetesen a Néptanács, azaz a Narodna Rada elnöke és egyben Zakarpatszka Ukrajna Kommunista Pártjának első titkára a szovjet gyakorlatnak megfelelően ugyanaz a személy, vagyis Ivan Turjanica volt. 

Ekkor már nem kellett tartani az elhurcolt magyar és német, valamint a többi itt élő és megfélemlített népesség másféle véleménynyilvánításától. Ezzel a Szovjetuniónak sikerült elérnie, hogy a külvilág felé úgy tűnjék, hogy Kárpátalja lakossága önként kívánt csatlakozni az egészen más történelmi, vallási, kulturális és etnikai sajátosságokkal bíró Szovjet-Ukrajnához. S ezzel „legalizálódott” Kárpátalja Szovjetunió általi bekebelezése. 

A Szovjetunióban ekkor már bevett gyakorlat volt, ami Magyarországon csak a szocialista időszakban vált azzá, hogy a jelentősebb ünnepek, pártkongresszusok előtt az úgynevezett veszélyes elemeket őrizetbe, illetve rendőri felügyelet alá vették, nehogy megzavarják az eseményeket. Jelen esetben azt, hogy bármilyen, a Szovjetunióhoz csatolással ellentétes megmozdulás történjen. 

Az ítélet nélkül, ártatlanul elhurcolt kárpátaljai civilek a sztálini birodalmi politikának és a kommunista diktatúra embertelen rendszerének váltak áldozataivá.