Szerencsevadászok

Kaliforniában a pionírok új típusa született meg. Az aranybányászok olyan területekre jutottak el, amelyek a farmereket nem vonzották: a Sziklás-hegység és a Nagy-medence eldugott részeire, az északnyugati vadonba és Arizona tüzes síkságaira. Nélkülük csak jóval később és lassabban telepítették volna be ezeket a területeket. S ha a kutatómunka sikerrel járt, azonnal követték őket a kereskedők, ügyvédek, nyomdászok, hamiskártyások és társaik.

Az 1840-es években az a tucatnyi amerikai, aki eljutott a távoli Kaliforniába, vegyes érzelmeket táplált a terület mintegy 8000 főnyi lakossága iránt. Buta, hiú, pazarló és erkölcstelen népnek tartották a mexikói eredetű kaliforniaiakat, mégis vonzotta őket sajátos életmódjuk: kevés munka, sok pihenés és ünnepség. Nem hajszolták magukat, mint az amerikaiak, és mintha sokkal jobban élvezték volna az élet szépségeit. Ha az amerikaiak bevándorlása olyan lassú ütemben folytatódott volna, ahogy megkezdődött, a betelepültek talán átvették volna a mexikói kultúrát, és a mai Kalifornia nagymértékben különbözne az Unió többi államától. A 19. század közepén azonban kitört minden idők legnagyobb aranyláza, és a szerencsevadászok áradata egyszerűen elsöpörte a békés, nyugodt kaliforniai életmódot.

Ahol a tektonikus mozgások és a vulkánok ereje valaha aranyat juttatott a viszonylag magasan fekvő kőzetek hasadékaiba, majd a gyors folyók a törmelékkel együtt az aranyat is lemosták, ott kezdetben a legegyszerűbb eszközök is eredményesnek bizonyulhattak az arany kitermelésére. Elég volt egy nagy fémtányérba merni a patakmeder iszapját, majd addig lötyögtetni a vizet a tányérban, amíg csak a legsúlyosabb fémszemcsék maradtak meg az alján. A ”bölcső” (cradle, rocker) egy faláda volt: felül lyukakkal ellátott tartályba tették az aranyat tartalmazó törmeléket, majd vizet öntöttek bele, és egyenletesen ringatták (innen kapta a nevét). Ahogy a víz alul kifolyt, a nehezebb fémszemcsék fennakadtak a láda aljára keresztben odaszögezett lécek között. A ”hosszú Tom” is ugyanígy működött, csak egy három-négy méteres favályúval vezették bele a vizet. A ”zsilip” (sluice) nem volt más, mint hosszú, egymásba illesztett favályúk együttese. Az egyik végén bevezették a vizet, a két oldalán álló bányászok pedig földet lapátoltak bele. Az aranyat itt is a vályúk aljára szögezett lécek tartották fel.

Rendes ércbányászatra, alagutak fúrására csak kevesen vállalkoztak, ehhez alapos ismeretekre volt szükség. Olykor új medret ástak, és eltérítettek egy patakot vagy egy kisebb folyót, hogy a medrét alaposan átvizsgálhassák.