Szamizdat szigetcsoport

A mi­kor a het­ve­nes évek vé­gén el­ső al­ka­lom­mal ke­res­tem fel a la­ká­sán Mi­losˇ Há­jek prá­gai tör­té­nészt és pol­gár­jo­gi ak­ti­vis­tát, a kö­vet­ke­ző sza­vak­kal fo­ga­dott: „Itt tel­je­sen sza­ba­don be­szél­het­tek, min­den szót le­hall­gat­nak.” Alig ül­tünk le, már meg is kez­dő­dött az a ce­re­mó­nia, amely ha­ma­ro­san felejt­he­tet­len ta­lál­ko­zá­sok ru­tin­ja lett: össze­húz­tuk a füg­gö­nyö­ket, hogy a szem­ben lé­vő ház­ba te­le­pí­tett te­leob­jek­tí­vek mun­ká­ját meg­ne­he­zít­sük, az Új vi­lág szim­fó­niát – vagy a Bran­den­bur­gi ver­seny volt? – fel­han­go­sí­tot­tuk, pa­pírt vet­tünk elő, ki­ké­szí­tet­tünk egy nagy ha­mu­tar­tót, és le­vél­kék­ben be­szél­get­tünk, ame­lye­ket az asz­tal fö­lött egy­más­nak csúsz­tat­tunk és rög­tön eléget­tünk. A sé­ták­ra kö­te­le­ző mó­don az Óvá­ros ut­cács­kái­ban ke­rült sor – ab­ból a fel­té­te­le­zés­ből kiin­dul­va, hogy a sok ka­nyar és sa­rok meg­bo­lon­dít­ja a pus­ka­mik­ro­fo­no­kat. A zsi­vaj­gó ját­szó­te­rek kö­ze­pén meg­be­szélt ran­de­vúk­nak az volt az elő­nyük, hogy a tech­ni­ka ak­ko­ri ál­lá­sa sze­rint le­he­tet­len­né tet­ték a be­mé­rést

Még ma is em­lék­szem ar­ra az iz­ga­lom­ra, ame­lyet ak­kor érez­tem, ami­kor