Rákosi Mátyás dicsősége és bukása

1. A ha­di­fo­goly

Rá­ko­si Má­tyás az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia kö­zös had­se­re­gé­nek tiszt­je­ként ke­rült orosz ha­di­fog­ság­ba 1915 áp­ri­li­sá­ban, miu­tán zász­ló­al­ját rö­vid­del a front­ra ér­ke­zé­se után a Kár­pá­tok­ban be­ke­rí­tet­ték az el­len­sé­ges csa­pa­tok. Az el­fo­gott tisz­tet rö­vi­de­sen be­va­go­ní­roz­ták, és a ke­let-­szi­bé­riai Csi­ta vá­ro­sa mel­let­ti ha­di­fo­goly­tá­bor­ba szál­lí­tot­ták. A több mint egy hó­na­pig tar­tó uta­zás után megér­ke­ző Rá­ko­si tiszt­ként az át­lag­nál jobb kö­rül­mé­nyek kö­zé ke­rült, ha­bár a csi­tai fo­goly­tá­bor amúgy sem volt el­vi­sel­he­tet­len. Mi­vel Szi­bé­riát eb­ben az idő­ben még gya­kor­la­ti­lag érin­tet­le­nül hagy­ta a há­bo­rú, a fog­lyok el­lá­tá­sa el­fo­gad­ha­tó volt, a tá­bor őr­zé­se nem kü­lö­nö­seb­ben szi­go­rú, és a tisz­tek is töb­bé-ke­vés­bé sza­ba­don mo­zog­hat­tak. Rá­ko­si pél­dául több al­ka­lom­mal beutaz­ha­tott a vá­ros­ba, ahol élel­met vá­sá­rol­ha­tott ma­gá­nak, és hoz­zá­jut­ha­tott a leg­fon­to­sabb orosz és kül­föl­di la­pok­hoz is. A tisz­tek kö­rül­mé­nyei to­vább ja­vul­tak, miu­tán a ha­di­fo­goly­tá­bor­ból be­te­le­pí­tet­ték őket a vá­ros köz­pont­já­ban lé­vő egyik épü­let­be. Megen­ge­dett volt a temp­lom­ba já­rás, sőt, meg­fe­le­lő el­len­szol­gál­ta­tás fe­jé­ben az őrök az éj­sza­kai ki­ma­ra­do­zást is el­néz­ték oly­kor-oly­kor.

Rá­ko­si a ha­di­fo­goly­tá­bor­ban töl­tött időt el­ső­sor­ban nyelv­ta­nu­lás­ra for­dí­tot­ta. Oro­szul és dél-­ti­ro­li tiszt­tár­sai­tól ola­szul ta­nult, s a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló la­pok­ból pró­bált tá­jé­ko­zód­ni a há­bo­rú és az orosz po­li­ti­ka ese­mé­nyei­ről. Mi­vel több nyel­ven ol­va­sott, el­ső­sor­ban ő szál­lí­tot­ta a leg­fris­sebb hí­re­ket tiszt­tár­sai­nak a há­bo­rú me­ne­té­vel és a nem­zet­kö­zi po­li­ti­kai hely­zet ala­ku­lá­sá­val kap­cso­lat­ban. Rá­ko­si ki­vált­sá­gos hely­ze­te va­la­me­lyest vál­to­zott azután, hogy a ha­di­fog­lyok egy ré­szét, köz­tük őt ma­gát is, 1917 ja­nuár­já­ban át­te­le­pí­tet­ték pár száz ki­lo­mé­ter­rel ke­le­tebb­re, Dau­ri­já­ba, a mon­gol és a kí­nai ha­tár kö­ze­lé­be. Az el­he­lye­zés­re itt sem le­he­tett kü­lö­nö­sebb pa­nasz – volt ve­ze­té­kes víz, csa­tor­ná­zás –, de a tá­bor a csi­ta­i­hoz ké­pest jó­val el­szi­ge­tel­tebb volt. 

Rá­ko­si eb­ben az idő­ben már a bol­se­vi­kok­kal szim­pa­ti­zált, és igye­ke­zett fel­ven­ni a kap­cso­la­tot a ha­son­ló gon­dol­ko­dá­sú ha­di­fog­lyok­kal. Ko­mo­lyabb agi­tá­ciós te­vé­keny­sé­get azon­ban nem foly­ta­tott. For­má­ló­dó bol­se­vik meg­győ­ző­dé­se így is ép­pen ele­gen­dő volt ah­hoz, hogy ve­szé­lyez­tet­ve érez­ze ma­gát, ami­kor a ha­di­fo­goly­tá­bor 1918 feb­ruár­já­ban a fe­hé­rek fenn­ha­tó­sá­ga alá ke­rült. Nem volt más megol­dás: szök­nie kel­lett. Szö­ké­sé­ről em­lék­ira­tai­ban így ír: „A tá­bor szé­lén ha­tal­mas hal­mok­ban ál­lott a csont és kony­ha­hul­la­dék, amely­re las­san­ként oda­szok­tak a ha­tal­mas, szin­te bor­jú nagy­sá­gú ku­tyák. A mi ha­di­fo­goly ka­to­náink rá­szok­tak, hogy el­kap­dos­ták s meget­ték őket. Egy­szer-két­szer elő­for­dult, hogy egy ilyen ku­tya jól össze­ha­rap­ta va­la­ki­nek a ke­zét. Ilyen eset­ben a ha­di­fo­goly or­vos az il­le­tőt el­küld­te az orosz ka­to­na­or­vos­hoz, aki vi­szont Har­bin­ba vagy Ir­kutszk­ba küld­te, ahol ve­szett­ség el­len beol­tot­ták. El­ha­tá­roz­tam, hogy én is meg­pró­bál­ko­zom ez­zel. He­gyes­re fa­rag­tam egy fa­da­ra­bot, s az­zal a ke­zem szé­lén, alul és felül két-két se­bet fúr­tam, hogy ha­ra­pás­hoz le­gyen ha­son­ló. (A bő­röm, mint­ha pléh­ből lett vol­na, nem akart ki­lyu­kad­ni!) Utá­na el­men­tem a ha­di­fo­goly or­vos­hoz az­zal, hogy egy ku­tya meg­ha­ra­pott. Az or­vos jód­dal ala­po­san be­ken­te, s így ke­rül­tem az orosz or­vos­hoz, aki min­den to­váb­bi nél­kül haj­lan­dó volt Ir­kutszk­ba kül­de­ni.”

Rá­ko­si egy hó­na­pos uta­zás után, 1918 már­ciu­sá­ban ér­ke­zett meg Pé­ter­vár­ra, ahol kö­zel egy hó­na­pot töl­tött. Hiá­ba ren­del­ke­zett azon­ban bol­se­vik aján­ló­le­vél­lel, amely még a Szmol­nij­ba is be­jut­tat­ta, a for­ra­da­lom ve­ze­tői­vel nem si­ke­rült kap­cso­lat­ba lép­nie, mert megér­ke­zé­se előtt nem sok­kal a kor­mány át­te­le­pült Moszk­vá­ba. Sa­ját visszaem­lé­ke­zé­sei ta­nú­sá­ga sze­rint Rá­ko­si Pé­ter­vá­ron el­ső­sor­ban vá­ros­né­zés­sel töl­töt­te az ide­jét, de talált alkalmat ar­ra is, hogy al­kal­mi hölgy­is­me­rő­sei­vel ope­ra-e­lőadá­sok­ra jár­jon. A rö­vid pé­ter­vá­ri megál­ló után a volt ha­di­fo­goly tiszt 1918 má­ju­sá­ban tért vissza Ma­gyaror­szág­ra, Sza­bad­ká­ra.

2. A hír­vi­vő

Rá­ko­si a Kun Bé­la-cso­port tag­ja­ként Bé­csen ke­resz­tül ér­ke­zett a Szov­jetunió­ba 1920 má­ju­sá­ban. Kun Bé­la és Land­ler Je­nő inst­ruk­ciói­val fel­sze­rel­kez­ve, ő szá­molt be el­ső­ként sze­mé­lye­sen Le­nin­nek a bu­kott Ta­nács­köz­tár­sa­ság ta­pasz­ta­la­tai­ról. Ha­bár Le­nin­nel ké­sőbb nem ala­kult ki szo­ros kap­cso­la­ta, Rá­ko­si szá­má­ra a ta­lál­ko­zó éle­te vé­géig meg­ha­tá­ro­zó él­mény ma­radt. Az öt­ve­nes évek kul­ti­kus Rá­ko­si-é­let­raj­zai mind kieme­lik a Rá­ko­si–Le­nin-kap­cso­la­tot, és Rá­ko­si is elő­sze­re­tet­tel aposzt­ro­fál­ta ma­gát „Le­nin utol­só élő mun­ka­tár­sa­ként” 1956 után, ne­gye­dik szov­jet emig­rá­ció­ja al­kal­má­val. A Le­nin­nel va­ló ta­lál­ko­zás­ról Rá­ko­si így ír em­lék­ira­tai­ban: „Ahogy ki­lép­tem az aj­tón, az volt az ér­zé­sem, mint­ha álom­ból vagy hip­nó­zis­ból éb­red­nék fel. […] Utó­lag úgy érez­tem, hogy nem­csak mez­te­le­nül ál­lot­tam Le­nin előtt, ha­nem ezen­fe­lül még rönt­gen­sze­mek vizs­gál­tak, ame­lyek ke­resz­tül­lát­tak raj­tam. Vil­lám­gyor­san vé­gig­fu­tott agyam mind­azo­kon a té­má­kon, ami­ket érin­tet­tünk, s mé­lyen, meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tot­tam fel: nem, sem­mi kü­lö­nö­sebb hi­bát nem kö­vet­tem el, Le­nin, a va­rázs­ló nem gön­gyölt ki az agyam­ból sem­mi olyat, amit nyu­godt lé­lek­kel he­lyes­nek ne val­lot­tam vol­na.”

A hely­ze­ti előny, amely­hez Rá­ko­si ju­tott az­zal, hogy az el­sők kö­zött ért Moszk­vá­ba a Ta­nács­köz­tár­sa­ság volt ve­ze­tői kö­zül, hoz­zá­já­rult a fia­tal kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus nem­zet­kö­zi kar­rier­jé­nek gyors felíve­lé­sé­hez. A Ko­min­tern II. kong­resszu­sán két íz­ben is fel­szó­lalt, és 1920 őszén már a vi­lág­szer­ve­zet kül­döt­te­ként szer­vez­ke­dett Né­metor­szág­ban, Auszt­riá­ban és Cseh­szlo­vá­kiá­ban. 1921 ja­nuár­já­ban – szin­tén a Ko­min­tern meg­bí­zá­sá­ból – Olaszor­szág­ban járt, majd is­mét a né­met és a cseh­szlo­vák pár­to­kat győz­köd­te a mér­sé­kelt irány­za­tok ki­zá­rá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről. Balol­da­li ra­di­ka­liz­mu­sa miatt több pa­nasz is ér­ke­zett el­le­ne (az ola­szok­tól és a né­me­tek­től egyaránt), en­nek el­le­né­re a Ko­min­tern III. kong­resszu­sán – fő­leg Zi­nov­jev fel­lé­pé­sé­nek kö­szön­he­tően – Rá­ko­sit meg­vá­lasz­tot­ták a Vég­re­haj­tó Bi­zott­ság egyik tit­ká­rá­nak. 

Rá­ko­si et­től kezd­ve egé­szen bu­da­pes­ti ki­kül­de­té­sé­nek kez­de­téig (1924. de­cem­ber) a Ko­min­tern ve­ze­té­sé­ben dol­go­zott. Eb­ben a mi­nő­sé­gé­ben élet­kö­rül­mé­nyei az át­lag­nál va­ló­szí­nű­leg job­bak vol­tak, ha­bár er­ről nem szól em­lék­ira­tai­ban. Mi­vel gya­ko­ri kül­föl­di kül­de­té­sei miatt so­kat uta­zott, Moszk­vá­ban hu­za­mo­sabb időt nem na­gyon töl­tött. Bi­zo­nyos, hogy moszk­vai tar­tóz­ko­dá­sai al­kal­má­val – a ma­gyar kom­mu­nis­ta emig­rá­ció más tag­jai­hoz ha­son­lóan – ő is az ún. „emi­grán­sház­ban”, a Vo­ron­co­vo pol­jén la­kott. 

Rá­ko­si fel­fe­lé íve­lő kar­rier­jé­nek a Ko­min­tern ap­pa­rá­tu­sá­ban 1925. szep­tem­ber 22-ei bu­da­pes­ti le­tar­tóz­ta­tá­sa ve­tett vé­gett. A két Rá­ko­si-per (1925 és 1935) és a 16 év bör­tön­ben el­töl­tött idő – s nem utol­só­sor­ban a szov­jet pro­pa­gan­da – ha­tá­sá­ra a nem­zet­kö­zi mun­kás­moz­ga­lom le­gen­dás alak­já­vá vált. Ki­sza­ba­du­lá­sa­kor (1940-ben) nem­csak a ma­gyar emig­rán­sok, ha­nem a szov­jet és nem­zet­kö­zi kom­mu­nis­ta ve­ze­tők is a moz­ga­lom hő­se­ként üd­vö­zöl­ték.

3. A „hős”

A „Ko­min­tern hő­se” 1940. no­vem­ber 2-án lép­te át a ma­gyar–szov­jet ha­tárt Uzsok­nál egy­ko­ri rab­tár­sa, Vas Zol­tán tár­sa­sá­gá­ban. A 16 év után szov­jet föld­re lé­pő Rá­ko­sit elv­tár­sai már a ha­tá­ron hős­höz mél­tó fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sí­tet­ték. „So­kat há­nya­tott éle­tem leg­bol­do­gabb per­cei vol­tak ezek – ír­ja Rá­ko­si. – A szov­jet elv­tár­sak ma­guk­hoz ölel­tek, csak úgy ro­po­gott a cson­tom, egyik­nek-má­sik­nak könny csil­lo­gott a sze­mé­ben. […] Az út men­tén egyen­lő tá­vol­ság­ra áll­tak sor­fa­lat a szov­jet ha­tár­őrök. A szu­ro­nyu­kon há­rom­szög­le­tű kis vö­rös zász­ló­kat lo­bog­ta­tott a szél.” Rá­ko­si elő­ször Ki­jev­be uta­zott, ahol Hrus­csov ren­de­zett ün­ne­pi fo­ga­dást a ki­sza­ba­dult po­li­ti­kus szá­má­ra. Moszk­vá­ba no­vem­ber 6-án ér­ke­zett meg a Rá­ko­sit és Vas Zol­tánt szál­lí­tó vo­nat, és más­nap már mind­ket­ten a no­vem­ber 7-ei ün­nep­ség dísz­ven­dé­gei­ként, Sztá­lin mel­lől néz­het­ték vé­gig a for­ra­da­lom év­for­du­ló­já­ra ren­de­zett pa­rá­dét a Vö­rös té­ren. Rá­ko­si ezek után két hó­na­pot töl­tött pi­he­nés­sel, fő­leg a szov­jet pár­te­lit szá­má­ra fenn­tar­tott sza­na­tó­rium­ban (Bar­vi­hán), itt is­mer­ke­dett meg ké­sőb­bi fe­le­sé­gé­vel is.

Rá­ko­si Moszk­vá­ba ér­ke­zé­sét a ma­gyar emig­rán­sok kö­ré­ben nagy vá­ra­ko­zás előz­te meg. A sztá­li­ni tisz­to­ga­tá­sok ide­jén meg­ti­ze­delt emi­gráns­cso­port el­ső­sor­ban tő­le vár­ta a ma­gyar párt fe­lé­lesz­té­sét és a le­tar­tóz­ta­tott elv­tár­sak ki­sza­ba­dí­tá­sát. Rá­ko­sit kez­det­ben va­ló­ban sok­kol­ta a ma­gyar emig­rá­ció és a párt szétesé­sé­nek hí­re, és több eset­ben pró­bált meg in­ter­ve­niál­ni a bör­tön­ben lé­vők ér­de­ké­ben. A sztá­li­niz­mus rend­sze­ré­nek po­li­ti­kai já­ték­sza­bá­lyai­ban egyelő­re még já­rat­lan Rá­ko­si fo­ga­dó­na­po­kat tar­tott az ál­do­za­tok hoz­zá­tar­to­zói­nak, és le­ve­le­ket írt – töb­bek kö­zött Be­ri­já­nak is – a le­fo­gott ma­gya­rok ki­sza­ba­dí­tá­sa ügyé­ben. 

A szov­jet ve­ze­tők azon­ban rossz né­ven vet­ték Rá­ko­si buz­gal­mát, és több íz­ben fi­gyel­mez­tet­ték (pél­dául Ma­nu­ilsz­kij, Zsda­nov és Be­ri­ja is) a ma­gyar ve­ze­tőt ar­ra, hogy ne váj­kál­jon a le­tar­tóz­ta­tott ma­gya­rok ügyei­ben. Be­ri­ja ál­lí­tó­lag meg­je­gyez­te: „Úgy lá­tom, ma­ga el­len­sé­ges ele­mek ki­sza­ba­dí­tá­sá­ra spe­cia­li­zál­ta ma­gát!” (Lu­kács és Ru­das ki­sza­ba­dí­tá­sát azon­ban még így is si­ke­rült ki­har­col­nia.) Elő­vet­ték 16 évig pi­hen­te­tett párt­fe­gyel­mi ügyét is (1925-ös le­tar­tóz­ta­tá­sa után „kö­pött” a rend­őr­sé­gen), ame­lyet vé­gül Sztá­lin ja­vas­la­tá­ra zár­tak le, meg­ro­vás­ban ré­sze­sít­ve a ma­gyar kom­mu­nis­ta po­li­ti­kust. Szin­tén Sztá­lin ja­vas­la­tá­ra dön­tött úgy a szov­jet ve­ze­tés, hogy Ge­rő Er­nő he­lyett Rá­ko­si le­gyen a ma­gyar emig­rá­ció – és egy­ben a ma­gyar párt – ve­ze­tő­je. A sta­fé­ta­bo­tot Rá­ko­si 1941 feb­ruár­já­ban vet­te át Ge­rő­től. Ez­zel egy idő­ben szin­tén ő lett a Ko­min­tern Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­gá­ban a ma­gyar szek­ció ve­ze­tő­je, egé­szen a kom­mu­nis­ta vi­lág­szer­ve­zet 1943-as felosz­la­tá­sáig.

Rá­ko­si har­ma­dik szov­jetunió­be­li emig­rá­ció­ja lé­nye­gé­ben egy­beesett a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú idő­sza­ká­val. A Szov­jetunió el­le­ni né­met tá­ma­dás megin­du­lá­sa (1941. jú­nius) után el­sőd­le­ges felada­ta a ma­gyar nyel­vű pro­pa­gan­da­mun­ka irá­nyí­tá­sa lett. Ő felügyel­te töb­bek kö­zött a Don-ka­nyar­nál ál­lo­má­so­zó má­so­dik ma­gyar had­se­reg kö­ré­ben ter­jesz­tett röp­la­pok és egyéb pro­pa­gan­da­anya­gok el­ké­szí­té­sét, és több al­ka­lom­mal tar­tott agi­tá­ciós előadást a ma­gyar ha­di­fog­lyok kö­zött. A ma­gyar nyel­vű el­len­pro­pa­gan­da ki­fej­té­sé­nek leg­be­fo­lyá­so­sabb esz­kö­ze azon­ban az 1941 szep­tem­be­ré­ben megin­du­ló Kos­suth rá­dió volt, amely­nek szin­tén Rá­ko­si lett a ve­ze­tő­je. A rá­dió adá­sait a Szov­jetunió­ból su­gá­roz­ták, és Ma­gyaror­szág leg­na­gyobb ré­szén fog­ha­tó volt. Szin­tén Rá­ko­si felada­tai kö­zé tar­to­zott azok­nak a ma­gyar kom­mu­nis­ták­nak a ki­vá­lasz­tá­sa és fel­ké­szí­té­se, aki­ket a há­bo­rús Ma­gyaror­szá­gon ve­tet­tek be, és aki­ket el­ső­sor­ban il­le­gá­lis párt­felada­tok­kal vagy el­lenál­ló cso­por­tok szer­ve­zé­sé­vel bíz­tak meg. Ilyen felada­tot ka­pott töb­bek kö­zött Schön­herz Zol­tán is.

1944 őszé­től kezd­ve Rá­ko­si lett a ve­ze­tő­je an­nak a tár­gya­ló­bi­zott­ság­nak, amely a szov­jet ve­ze­tők­kel – sze­mé­lye­sen Sztá­lin­nal – tár­gyalt Ma­gyaror­szág há­bo­rú utá­ni po­li­ti­kai be­ren­dez­ke­dé­se és a ma­gyar kom­mu­nis­ták ál­tal kö­ve­ten­dő po­li­ti­kai irány­vo­nal kér­dé­sé­ben. Eze­ken a tár­gya­lá­so­kon megál­la­pod­tak a koa­lí­ciós kor­mány­zás és a nem­ze­ti „irány­vo­nal” ki­hang­sú­lyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ben, il­let­ve a pro­le­tár­dik­ta­tú­rá­ba va­ló békés át­me­net prog­ram­já­ban. Az emig­rá­ció ve­ze­tő sze­mé­lyi­sé­gei (Ge­rő, Vas Zol­tán, Ré­vai) ez­zel a prog­ram­mal a zse­bük­ben ér­kez­tek vissza Ma­gyaror­szág­ra 1944 ok­tó­be­ré­ben. Rá­ko­si azon­ban Sztá­lin ja­vas­la­tá­ra egyelő­re még Moszk­vá­ban ma­radt, és csak 1945. ja­nuár 30-án tért vissza Ma­gyaror­szág­ra, Deb­re­cen­be.

4. A bu­kott párt­ve­zér

Rá­ko­si Má­tyás ne­gye­dik, egy­ben utol­só emig­rá­ció­ja 1956. jú­lius 26-án haj­nal­ban vet­te kez­de­tét, ami­kor a pár nap­pal aze­lőtt le­vál­tott el­ső tit­kár – fe­le­sé­ge és or­vo­sa kí­sé­re­té­ben – mindössze né­hány bő­rönd­nyi cso­mag­gal a Szov­jetunió­ba tá­vo­zott. A hi­va­ta­lo­san gyógy­ke­ze­lés cél­já­ból Moszk­vá­ba re­pü­lő Rá­ko­si va­ló­szí­nű­leg ál­má­ban sem gon­dol­ta vol­na, hogy ez az út­ja lesz az utol­só, és so­ha töb­bé nem tér­het vissza Ma­gyaror­szág­ra. Rá­ko­si az au­gusz­tust va­ló­ban pi­he­nés­sel töl­töt­te egy Fe­ke­te-ten­ger mel­let­ti üdü­lő­vá­ros­ban, ahol el­ső tit­kár­nak ki­já­ró el­lá­tás­ban ré­sze­sült, és rend­sze­re­sen ta­lál­ko­zott a szov­jet párt ve­ze­tői­vel. Hrus­csov­val együtt va­dá­szott, Szusz­lov lá­to­ga­tó­ban járt ná­la, de a bu­kott párt­tit­kár ven­dé­ges­ke­dett Vo­ro­si­lov­nál, Mo­lo­tov­nál és Mi­ko­jan­nál is. 

Rá­ko­si ré­szé­ről pi­he­nés­ből ennyi is elég lett vol­na: a volt párt­ve­zér 1956 szep­tem­be­ré­től kezd­ve egy­re gyak­rab­ban ve­tet­te fel ha­za­té­ré­sé­nek kér­dé­sét. Rá­ko­si ha­za­té­ré­sé­nek le­he­tő­sé­ge azon­ban az MDP Po­li­ti­kai Bi­zott­sá­gá­ban erős nyug­ta­lan­sá­got vál­tott ki, ami Nagy Im­re re­ha­bi­li­tá­ció­ja és Rajk Lász­ló kö­zel­gő új­ra­te­me­té­se tük­ré­ben jo­gos ag­go­da­lom­nak te­kint­he­tő. Ezért Rá­ko­si „örö­kö­se”, Ge­rő Er­nő Vo­ro­si­lov kí­sé­re­té­ben a Krím-fél­szi­ge­ten pi­he­nő Rá­ko­si­hoz uta­zott, hogy kö­zöl­jék ve­le: le­he­tő­leg ma­rad­jon még pár hó­na­pig a Szov­jetunió­ban. Rá­ko­si nem fo­gad­ta ki­tö­rő lel­ke­se­dés­sel a hírt, et­től füg­get­le­nül szep­tem­ber vé­gén át­köl­tö­zött a Moszk­va kör­nyé­kén lé­vő bar­vi­hai sza­na­tó­rium­ba.

Rá­ko­si ter­mé­sze­te­sen nem tett le ar­ról, hogy még az év fo­lya­mán ha­za­tér­jen. Le­ve­lek­kel és te­le­fon­hí­vá­sok­kal zak­lat­ta a ma­gyar párt­ve­ze­tő­ket, sőt, ok­tó­ber­ben a fe­le­sé­gét is ha­za­küld­te ta­po­ga­tóz­ni. A kel­le­met­len­ke­dő Rá­ko­si hely­ze­té­ben azon­ban nem tör­tént vál­to­zás. A for­ra­da­lom ki­tö­ré­sé­nek hí­re is egy sza­na­tó­rium­ban ér­te, ahon­nan azon nyom­ban Moszk­vá­ba uta­zott, hogy felajánl­ja szol­gá­la­tait az SZKP El­nök­sé­gé­nek. Hrus­cso­vék be­von­ták az elő­ké­szü­le­tek­be, de a for­ra­da­lom le­ve­ré­se utá­ni ren­de­zé­si terv­ben ne­ki nem ju­tott szerep. Sőt, az MSZMP de­cem­be­ri ha­tá­ro­za­ta az „el­len­for­ra­dal­mi” ese­mé­nye­kért el­ső­sor­ban a „Rá­ko­si–Ge­rő-k­lik­ket” tet­te fe­le­lős­sé. 

Rá­ko­si ne­he­zen emész­tet­te meg az újabb kri­ti­kát, és levelek so­ro­za­tá­ban til­ta­ko­zott a vá­dak el­len a párt ve­ze­tő­sé­gé­nél, il­le­tő­leg Hrus­csov­nál. A po­li­ti­kai tá­jé­ko­zó­dóké­pes­sé­gét tel­je­sen el­vesz­tő Rá­ko­si az 1956-os ese­mé­nye­kért el­ső­sor­ban Nagy Im­rét és Ti­tót hi­báz­tat­ta, de még Ká­dár Já­nost is ön­kri­ti­ká­ra szó­lí­tot­ta fel. Nem cso­da, hogy ezek után sem a szov­jet, sem pe­dig a ma­gyar párt­ve­ze­tés nem tá­mo­gat­ta ha­za­té­ré­si ké­rel­mét. Sőt, az MSZMP Ideig­le­nes Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga 1957. feb­ruár 26-án úgy ha­tá­ro­zott, hogy Rá­ko­si és Ge­rő 5 évig nem tér­het­nek ha­za Ma­gyaror­szág­ra. 

Az MSZMP ha­tá­ro­za­ta és az azt megerő­sí­tő áp­ri­li­si SZKP-ha­tá­ro­zat ér­tel­mé­ben az egy­re kel­le­met­le­neb­bé vá­ló Rá­ko­si­nak el kel­lett hagy­nia Moszk­vát. Az MDP volt fő­tit­ká­rát fe­le­sé­gé­vel együtt a Fe­ke­te-ten­ger kö­ze­lé­ben ta­lál­ha­tó Krasz­no­dar­ba köl­töz­tet­ték. A szám­űze­tés­sé vá­ló gyógy­ke­ze­lés azon­ban ko­ránt­sem volt el­vi­sel­he­tet­len. Rá­ko­siék öt­szo­bás la­kást kap­tak Krasz­no­dar­ban, sze­mély­zet­tel, tel­jes el­lá­tás­sal és ha­vi két­ezer ru­bel tá­mo­ga­tás­sal. Ezen­kí­vül nya­rai­kat a ten­ger­par­ton fek­vő Ge­len­dzsik­ben tölt­het­ték. A po­li­ti­kai el­szi­ge­telt­ség mégis­csak kí­noz­ta a volt párt­ve­zért, ezért újabb és újabb bead­vá­nyok­kal, ké­rel­mek­kel, fe­nye­ge­té­sek­kel bom­báz­ta a ma­gyar és a szov­jet párt­ve­ze­tést. A Ká­dár-kor­mány en­nek el­le­né­re to­vább­ra sem volt haj­lan­dó ha­zaen­ged­ni Rá­ko­sit, sőt, az 1958. ja­nuár 24-ei párt­ha­tá­ro­zat ki­mond­ta, hogy az ex­dik­tá­tor „vissza­té­ré­se sem kí­vá­na­tos”, és ez­zel meg­ha­tá­ro­zat­lan idő­re meg­hosszab­bí­tot­ta Rá­ko­si szám­űze­té­sét. En­nek kö­rül­mé­nyei – a ki­vé­te­les bá­nás­mód – azon­ban nem vál­toz­tak.

A volt párt­ve­zér élet­kö­rül­mé­nyei­ben az MSZMP Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak 1962. au­gusz­tu­si ülé­se ho­zott je­len­tős vál­to­zást. Az öt­ve­nes évek tör­vény­sér­té­seiért Rá­ko­sit meg­bé­lyeg­ző párt­ha­tá­ro­zat kö­vet­kez­té­ben az MDP volt fő­tit­ká­rát ki­zár­ták a párt­ból. A párt­ha­tá­ro­za­tot kö­ve­tően az MSZMP ve­ze­té­se Rá­ko­si élet­kö­rül­mé­nyei­nek szi­go­rí­tá­sát kér­te a szov­jet ve­ze­tés­től, amely kész­sé­ge­sen tel­je­sí­tet­te Ká­dá­rék ké­ré­sét. Rá­ko­si Má­tyást és fe­le­sé­gét en­nek kö­vet­kez­té­ben 1962 szep­tem­be­ré­ben a mai Kir­gi­zisz­tán te­rü­le­tén lé­vő Tok­mak­ba köl­töz­tet­ték, Bis­kek­től (ak­ko­ri ne­vén: Frun­ze) ke­let­re, a Tien-san hegy­ség lá­bá­hoz. A szá­muk­ra kiutalt két­szo­bás, bú­to­ro­zat­lan la­kás­ban nem volt sem csa­tor­na, sem fű­tés, sem pe­dig ve­ze­té­kes víz. Ter­mé­sze­te­sen eh­hez a la­kás­hoz sze­mély­zet sem tar­to­zott, sőt Rá­ko­sit kö­te­lez­ték ar­ra, hogy meg­ha­tá­ro­zott idő­kö­zön­ként je­lent­kez­zen a rend­őr­sé­gen. Az anya­gi jut­ta­tás mér­té­két a ko­ráb­bi­nak csak­nem a fe­lé­re csök­ken­tet­ték.

A szám­űze­tés szi­go­rú­sá­ga 1964 nya­rá­ra va­la­me­lyest eny­hült. Rá­ko­si ek­kor 1 hó­na­pos beuta­lót ka­pott a kisz­lo­vodsz­ki sza­na­tó­rium­ba, és Tok­mak­ban új – né­mi­leg kom­for­to­sabb – la­kást utal­tak ki szá­má­ra. Hrus­csov 1964. ok­tó­be­ri bu­ká­sa után Rá­ko­siék hely­ze­te to­vább ja­vult: 1965 és 1966 nya­rán is en­ge­dé­lyez­ték a sza­na­tó­riu­mi üdü­lést, és 1965 no­vem­be­ré­ben az MSZMP is be­leegye­zett ab­ba, hogy a volt párt­ve­ze­tő el­köl­töz­zön Tok­mak­ból egy ked­ve­zőbb ég­haj­la­tú te­le­pü­lés­re. A ki­je­lölt te­le­pü­lés Ar­za­masz lett, ahol az idő­já­rás ugyanolyan kel­le­met­len volt, és a rend­őri felügye­let sem szűnt meg, de legalább eu­ró­pai te­rü­le­ten volt (Gor­kij­tól nem messze). 

Rá­ko­si Ar­za­masz­ból to­vább­ra is kül­döz­get­te me­net­rend­sze­rű bead­vá­nyait a szov­jet és ma­gyar ha­tó­sá­gok­hoz. A ked­ve­zőbb po­li­ti­kai lég­kör és a volt párt­ve­zér meg­rom­lott egész­sé­gi ál­la­po­ta egyaránt hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy ezút­tal sem Ká­dár, sem a Hrus­cso­vot vál­tó Brezs­nyev nem zár­kó­zott el a volt fő­tit­kár ha­zaen­ge­dé­se elől. Egyelő­re azon­ban csak ar­ra ad­tak en­ge­délyt, hogy a Rá­ko­si há­zas­pár be­köl­töz­hes­sen Gor­kij­ba, ahol a már be­te­ges­ke­dő szám­űzött jobb or­vo­si el­lá­tás­ban ré­sze­sül­he­tett. 

Rá­ko­si utol­só éveit (1967–1971) Gor­kij­ban töl­töt­te, ahol egy­re töb­bet volt kór­ház­ban, és egy­re tü­rel­met­le­neb­bül vár­ta a ha­za­té­ré­sét en­ge­dé­lye­ző párt­ha­tá­ro­za­tot. Bár az MSZMP ve­ze­té­se már 1968-ban haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott ar­ra, hogy ha­zaen­ged­je a bu­kott dik­tá­tort, a ha­za­té­rés fel­té­te­lei­nek és idő­pont­já­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa nem ment si­mán. 1970 má­ju­sá­ban mégis­csak úgy tűnt, hogy Rá­ko­si vég­re ha­za­tér­het. A ha­za­köl­tö­zés fel­té­te­lei azon­ban Rá­ko­si szá­má­ra el­fo­gad­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyul­tak – lé­nye­gé­ben egy­faj­ta há­zi őri­zet­ről volt szó –, ezért a kiuta­zott kül­dött­ség tag­jai előtt eluta­sí­tot­ta azo­kat. Rá­ko­si ezek után már nem tér­he­tett ha­za. 1970. no­vem­ber vé­gén kór­ház­ba ke­rült, ahol szív­ro­ham kö­vet­kez­té­ben fel­lé­pő ve­se­elég­te­len­ség miatt hunyt el 1971. feb­ruár 5-én.