A dualizmus kezdetén Magyarország talán legszerencsétlenebb területi tagoltságú törvényhatósága a Jászkun (Hármas) Kerület volt. Ennek igazgatási alegységei – a Jász-, a Nagykun- és a Kiskun kerület – jókora távolságra feküdtek egymástól, ráadásul maguk is számos kisebb-nagyobb részre tagolódtak. Ezen belül a Kiskunság volt különösen széttagolt. Emiatt a törvényhatóságon belül szorosabb gazdasági kapcsolatok sem alakulhattak ki, és így jobbára csak a közös történelmi múlt, a jászkun privilégiumok és jogszokások, a sajátos társadalmi szerkezet és az egyedi közigazgatás fogta össze az egyes tájegységeket, településeket. Szükségszerűnek tűnt a Hármas Kerület felosztása és beillesztése a modern közigazgatási rendszerbe.
1745 után többször is felmerült a kerületi igazgatás vármegyékhez közelítésének, illetve a területi tagoltság mérséklésének gondolata (II. József reformjai, az önkényuralmi időszak területrendezése). Ezek a kísérletek azonban rendre csak részleges és időleges eredményeket hoztak, ráadásul módszereikkel az országos mellett a helyi ellenállást is kiváltották. Maguk a jászkunok leginkább még a reformkor rendszeres bizottsági munkálatainak igazgatási elképzeléseit támogatták, amelyektől egyúttal számos belső probléma orvoslását is várták. 1848-ban azonban az igazán fontos kérdések megoldását „jobb időkre” halasztották.
Sajátos helyi kezdeményezésként említhető 1849 késő tavaszán az egyes részkerületek önállósításának felvetése. Az önálló Jászság, Kis- és Nagykunság megteremtésével a Jászkun kerület helyén három, nagyjából a közeli Hajdú kerülethez hasonló népességű törvényhatóság jött volna létre, ám a cári beavatkozás az elképzelés megvalósítását eleve időszerűtlenné tette. Bach
Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.
