Morbus Hungarcius

A morbus hungaricus, vagy ahogyan a német nyelvű munkák nevezték, az ungarisches Fieber volt az a betegség, amely a 16–18. században hazánkat messze földön hírhedtté tette. Ez a járványos betegség – amely a tífusz, vérhas és malária különféle formáinak keveréke lehetett – a 16. század első felében ütötte fel fejét Magyarországon, majd a nálunk megbetegedett idegen zsoldosok közvetítésével átterjedt Európa többi országába is. A 16–18. században terjedelmes orvosi irodalom foglalkozott a betegségek okaival, tüneteivel és gyógyításának lehetőségeivel. A korabeli tábori orvosok az okok között szinte mind kiemelték az elláposodást, amely a levegőt megrontotta. Gyakori panasz volt, hogy az időjárás igen szélsőséges.

A tábori orvosok rendszeresen panaszkodtak a talaj káros kigőzölésére, a „pannon levegő” ártalmaira. Az egyik orvos említi, hogy a levegő olyan nyirkos volt, hogy reggelre a három rétegű sátorban alvó katonák inge is merő víz lett. Coberus, aki a tizenöt éves háború idején szolgált hazánkban mint tábori orvos, azt írta, hogy mivel maga is kénytelen volt a földön hálni, ő is beszívta a megromlott levegőt. Betegségét is ennek tulajdonította. Ugyancsak ő írta, hogy sok beteg életét meg lehetett volna menteni, ha azok a szokott levegőn pihentették volna ki magukat, s ha az otthon megszokott módon táplálkozhattak volna.

A mocsarak mellett szúnyogok hadai cirkáltak, s egész csapatokban támadták a katonákat. Visszatérő panasz, hogy a tűző napon elbágyadt katonákat nappal a legyek, éjjelente pedig a szúnyogok lepték el, s így a zsoldosok nem tudták kipihenni fáradalmaikat. A csípős legyekkel és szúnyogokkal versengve emésztették a katonákat a tetvek. Ezek a gyalázatos jószágok mindent elleptek, és csípéseikkel nem hagytak egy perc nyugtot sem. Coberus több olyan katonát is látott, akik e fertelmes rovarok csípései miatt véresre vakarták testüket, s az elfertőződött seb okozta halálukat.

A rekkenő hőségben állandóan szomjúhozó katonák nem válogattak az italok között; ha nem leltek bort vagy sört, megitták a mocsarak és a folyók vizét is. Mivel azonban nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy ilyen nagy mennyiségben igyanak vizet, az még akkor is megártott, ha nem volt túl szennyezett. Folyóink vize azonban igen zavaros volt. Egy utazó megjegyezte, hogy a Száva oly sáros, hogy a belgrádiak nem is ittak belőle. Coberus egy ízben két napig utazott a Dunán, s jóllehet a hajót tisztán tartották, a víz olyan szennyes és bűzös volt, hogy ő maga ettől lett rosszul.

Abban sem volt köszönet, ha a zsoldosok nem vizet, hanem bort vagy sört ittak. Gablman, aki a 16. század végén járt hazánkban, ugyanúgy panaszkodott a császári táborokra jellemző mértéktelen